A már teljes jogú hollywoodivá avanzsált, de azért még nagyon orosz (jó, kazah, de akkor is orosz) Timur Bekmambetov szárnyai alatt készült Fekete villám számomra az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb szuperhős-filmje, beleértve vasembert, sötét lovagot, bármit. Ezekkel legalábbis egy színvonalon mozog, még úgy is, hogy maga a sztorija egyszerű mint a százas szög. A cselekmény valami furcsa egyvelege a Superman, a Batman és a Spiderman kétdimenziós-világmegváltós történeteinek, valamint a Kicsi kocsi újra száguld vagy a Knight Rider KITT-jéhez hasonló, okosautós baromságoknak, de nem is kell ennél sokkal több, netán még összezavarodna a célközönség. A hős mentse meg a világot, a gonosz legyen kilőve a világűrbe, a szende kis szöszi pedig omoljon a hős karjába a végén. Tűzijáték, örömujjongás, vége, főcím. Ezúttal már sem tempóban, sem a látványvilágban nem találhatunk kivetnivalót, mint esetleg korábbi orosz látványfilmekben, a film úgy néz ki, ahogy egy ilyen filmnek ki kell néznie. Speciális effektek, CGI-k, és a többi efféle kütyü sütnek, klappolnak. Jól néznek ki.

A zsenialitás a részletekben nyilvánul meg, valahogy úgy, amiért például a francia Luc Besson Ötödik elemjét gondolja majd mindenki, teljes joggal, remekműnek. Az unalomig ismert, agyonjátszott hollywoodi klisék mind a helyükön vannak, így alaposan kipróbált hatásmechanizmusuk is kiválóan működik, azonban a cselekményelemek közti "kötőszövet", az eredeti karakterek, valamint azok pontosan jelzett életkörülményei, a háttér, annak gazdag árnyalatai, a történetmesélés sajátságos ízei mégis egy üde, friss és eredeti feldolgozását adják egy jólismert mesének. Ahogy Besson nagyon franciás világmegváltós filmet rendezett, úgy a Bekmambetov által irányított orosz team (Aleksandr Voytinskiy és Dmitriy Kiseley rendezők, Dmitriy Aleynikov és Aleksandr Talal írók) nagyon oroszos szuperhőst teremtettek. Gyima félszeg egyetemista, apja villamosvezető, és kis családjuk egy lakótelepen él. Születésnapjára kapja az ócska, fekete Volgát, amit szégyell is, hiszen tehetős egyetemista csoporttársa hófehér Mercivel csípi el orra elől a legjobb csajokat. Gyima moralizál, őrlődik, a társadalom igazságtalanságai benne mély nyomot hagynak, ilyen normális amerikai szuperhőssel nem történik, vagy csak az adott történet közepén, egy picit, de az orosz szuperhőst komoly kétségek gyötrik: kövesse apja feltétlen igazságszeretetét, vagy az orosz újgazdagok farkastörvényeit alkalmazza, lépjen át mindenkin, kegyetlenül. Ahogy azonban rájön az ócska Volga szuperképességeire, valamint az élet keserű igazságtalansága is megérinti, minden egyenesbe jön. Gyima tenni kezdi a dolgát.

Tele van a film a mai orosz valóságra való utalással, az elképesztő méretű társadalmi szakadék tüneteivel, a nyomorban tartott, netán csak azért haminc évre száműzött, mert annak idején valami szupertitkos terven dolgozó kitűnő tudósok sorsával, de a már Gogol és Bulgakov által is megírt lakáshelyzet, vagy az állandó moszkvai dugó is jelentős cselekményszervező elemmé lép elő. Ezek azonban nem viszik el a filmet valamiféle társadalmi drámába, csupán úgy színezik Gyima szuperhőssé válását, hogy ezeket csak az veszi észre, aki akarja.

Kifejezetten tetszettek a filmben elhelyezett reklámok, melyek cseppet sem voltak bújtatva, sőt, az orrunk alá lettek tolva. Megint az Ötödik elemre utalok, annak McDonalds-reklámjára. Itt pl. olyan van, hogy: Nézd, Násztya, milyen jó új számot töltöttem le az iPhone-omra! (...) Hát neked miből telik iPhonera? Ilyenek. És közben még mutatják is, logóval. Bumfordi, vagy inkább agyafúrt módon, nem elbújtatva, elfedve, hanem az arcunkba tolva. Nyicsevó. No para. És nem zavar!

A film végig eseménydús, feszes tempójú, helyenként vicces, helyenként pedig, úgy igazi orosz módra, érzelmes. Összességében egy kifejezetten üde és szórakoztató mese. Asanisimasa: 8/10