Sikerült jól végigkönnyeznem ezt a "fertelmes giccset", melyben Sean Penn egy 70-es IQ-jú, gyermekelhelyezési perbe bonyolódó apát alakít, akinek a neve Sam. Igen, bedőltem és fejet hajtottam a legősibb hollywoodi sikerreceptnek, miszerint ha tuti sikert akarsz, először is végy egy gyereket. Dakota Fanning, a tündér jött is egynek, mint a gügye Sam okos lánya, aki 7 éves korára értelmesebb lett, mint édesapja, és úgy játszott, mint aki egész életében mást sem csinált, mint különböző karakterek bőrébe bújva besöpri az elismeréseket. Nyilván azért, mert valóban mást se csinál: Dakota Fanning egy ép ésszel szinte felfoghatatlan tehetség, aki csillogó és vibráló intellektussal, a lehető legfesztelenebbül él a vásznon, műfatól függetlenül, legyen az thriller, vígjáték, katasztrófafilm vagy akármi más. E filmben éppen indul vélhetően sokáig és magasra ívelő pályája, méghozzá lehengerlően. Mondhatni, padlógázzal, üveghangon. Ő egy gyerek a sikerhez, de ráadásnak itt egy másik is: az apja, Sam, egy másik elképesztő színész alakításában. Sean Penn persze sokat átvett Dustin Hoffman Oscart érő Raymondjából (Hoffman egy másik Oscaros filmje, a Kramer kontra Kramer is fontos szerepet tölt be a filmben, nyilván nem véletlenül), öltözettől kezdve az autistákra jellemző kényszeres mozgásokig, azonban ezekből mégis sikerült egy szuverén figurát teremtenie. Filmbéli lányával folytatott intim, érzékeny és bensőséges kettősei még az olyan cinizmusra erősen hajló, szőrös szívű nézőt is megrendítik, mint amilyen én vagyok.

A két pazar gyerekfigura mellé állat már nem is kell, bár a végén statisztaszerepben azok is feltűnnek, csokorpórázon, Sam mellett. A forgatókönyvíró-rendező Jessie Nelson műfajilag zseniális - amúgy aljas- húzással rögtön meg is osztja a film lendületes felvezetésével és a parádés szereplőválasztással már térdre kényszerített közönségét: az "oszd meg és uralkodj" elve működik a filmben is. A nézők egy csoportja egészen biztosan a szívére hallgat és Sam mellé áll, amikor a lelketlen gyámhivatal, egy korlátolt, drabális és szigorú fekete asszonyság képében el akarja venni tőle lányát, arra hivatkozva, hogy Sam képtelen ellátni őt. Látjuk, Jessie Nelson mutatja, hogy Sam és lánya között milyen gyengéd és szeretetteljes a kapcsolat, árad a szeretet, hogy ennek még a törtető és gátlástalan sztárügyvéd (Michelle Pfeiffer szintén kitűnő alakítása, ami felett talán hajlamosak vagyunk átsiklani, látva Pennt és Fanningot) sem képes ellenállni, és ingyen vállalja az együgyű Sam védelmét. A nézők másik csoportja viszont nyilván az eszére fog hallgatni és tudni fogja, hogy a kislány igenis nevelőszülőknél lesz a legjobb helyen, hiszen Sam tényleg súlyos eset. Az író-rendező további mocsoksága, hogy a befogadó család is irtó normális, Laura Dern maga a tökéletes pótmama, kétség sem férhet hozzá. De tényleg. A végén persze mindenkinek igaza lesz, mert hát a szív nem veszhet össze az ésszel, mert az nem lenne egészséges, a vége-főcím alatt összeszedjük elhullajtott és teleszipogott papírzsebkendőinket, és keresünk a tévében valahol valami véres box- vagy K1 meccset, méregtelenítésül.

Viccet félretéve, a Nevem Sam egy szórakoztató, érzelmes, helyenként vicces film, melynek azért komoly, elgondolkodtató rétegei is vannak, melyeket bár kissé didaktikusan tálal elénk a rendező, ennek itt csak örülni tudunk, hiszen az egymásra figyelés fontosságának, a feltétlen és érdek nélküli szeretet hangsúlyozásának nem lehet alternatívája. Főleg nem egy önző, válságokkal, politikai fixációkkal, gyűlölettel és kirekesztésekkel terhelt világban, melyben most élünk. Igen, kiszámított, hatásvadász film ez, amit akár nyugodtan le is giccsezhetünk, de csak azután, miután végignéztük és értelmét jól elraktároztuk valahová mélyre, legbelülre. Asanisimasa szerint: 9/10.