Ilyen filmek ma már nincsenek. A világ teljesen másfelé jár, már az olyan mozik is bezártak szinte mind, ahol az efféle filmeket néztük/nézték annak idején. Számomra ezek a filmek jelentették az igazi mozit: ezekért volt élmény az az esemény, egy moziELŐADÁS, amire megvettük az olcsó jegyet, ahogy izgatottan ittunk egy kólát vagy kávét az előtérben, és alig vártuk, hogy beülhessünk a piros plüssel bevont székbe és lessük, hogy megtörténjen a varázslat. Sosem voltunk sokan, de mindig éppen elegen. Nem is értettünk mindig mindent pontosan, de azt mindig éreztük, hogy valami történt velünk a megelőző bő másfél-két óra alatt. Fellini az egyik utolsó olyen mester volt, aki még képes volt efféle varázslatra. A mai ficsúrok, ez a Nolan, meg a Fincher, de még Spielbergék is csupán olcsó szemfényvesztők hozzá képest. Fellini még művész volt, ezek már csak csepűrágó pojácák.
Persze, a művészek sokszor éhen haltak, őrületükben fülüket vágták le vagy legtöbbször a gyógyíthatatlan szifilisz vitte el őket, Fellini azonban még közülük is kiemelkedett: az olaszok mindig is elismerték, büszkék voltak rá, mégha nem is értették minden filmjének minden kockáját. Sikerben és joviális jólétben élte életét a Maestro. És a hajó megy egyik utolsó filmje, már messze nem tartozik jellegzetes nagy művei közé, azonban mégis megtalálható benne az összes Fellinire jellemző motívum. Az erősen stilizált, szimbolikus környezetben egy hajdani fényes sikereket arató társaság groteszk figurái gyűlnek össze egyik tagjuk temetésére - a luxushajó egy hajdani értékrend, egy letűnt kor temetésére indul. Fergeteges táncbetétek kavarognak a fedélzeten, néha az egész utazóközönség a legénységgel összeáll, hogy elénekeljen egy-egy odavágó, ismert kórust valamelyik nagyoperából, ám közben a művészet hiú, fennkölt, mégis nagyon emberi és szeretetreméltó világára a történelem kíméletlen árnyéka borul. Fellini kis anekdotákból fűzi össze filmjét, mely a végén a tőle megszokot csúfondáros grimasszal rántja vissza az álmélkodó, meghatódó (vagy a mai filmeken szocializálódott értetlenkedő) nézőt a rideg valóságba. Ám a film folyamán mindvégig képes egy csakis reá jellemző, egyedi világot megteremteni -tanítanivaló a film nyitójelenete, hogy Fellini milyen szépen úsztatja át a filmet némafilmes kattogásból a filmes valóság színes álomvilágába- ahová a nézőt úgy emeli be és a végén úgy billenti ki, ahogyan azt egy nagy varázslótól elvárhatjuk.
Ez a hajó azonban már régen elment... Ma már nincs az a producer, aki ilyen ötletekre pénzt biztosítana, nincs az a multiplex, ami műsorra tűzné de nincs már meg az a közönség se, amelyik beülne egy ilyen filmre. Ez a fajta szimbólumokat és allegóriákat sorjázó elbeszélőmód, amely eleve számít a néző műveltségére, asszociációs képességére, ma már nem pálya a profitorientált és primér ösztönök minél gyorsabb és minél látványosabb kielégítésére gyúró blockbusterek világában. Talán így is van ez rendjén, hiszen a tömegnek mindig is kenyér kellett, meg cirkusz, hogy nyugton maradjon, aki pedig ehhez még valami fűszerre, valami finomságra vágyott, az elébb-utóbb úgyis eljutott Fellinihez, Huszárikhoz, Kazanhoz, Kuroszavához és a többiekhez. Úgy leszünk velük is, mint Leonardóval, Michelangelóval: ha valami hiányzik, náluk mindig megtaláljuk azt. (Mi másért állna a mai napig százméteres sor bármelyik műveiket bemutató múzeum előtt...) Asanisimasa: 9/10