Soha még ilyen nagy büdzsével nem készült Belgiumban film, mint a Mr. Nobody. Nem véletlen, hogy a valamivel több, mint 58 millió dolláros költségvetés (mai árfolyamon 13 milliárd 166 millió HUF, durván 31 darab Biblioteque Pascal) összehordásában részt vett szinte az összes tehetősebb európai nagyhatalom, plusz Kanada. A színes koprodukciós paletta ellenére, van Dormael szülőföldje okán azonban elsősorban belgának kell tekintenünk e filmet, azt most hagyjuk, hogy vallonoké inkább vagy a flamandoké, ez most elég zizi topik arrafelé. Van Dormael mindenesetre szép munkát fektethetett ennek az európai viszonylatban is igen komolynak tekinthető bizalomnak elnyerésébe, hiszen a Mr. Nobody mindössze harmadik nagyjátékfilmje, ráadásul az ezt megelőző 13 évben egyáltalán nem rendezett semmi filmes viszonylatban értékelhetőt. 1996-ban mutatták be És a nyolcadik napon… című drámáját, mely egy hajszolt életet élő, városi értelmiségi férfi és egy Down-kóros fiú kapcsolatát tárgyalta, elsősorban a nézők érzelmeinek képletes húrjait pengetve. Még öt évet kell visszamenni az időben ahhoz, hogy első filmjéhez, a Totó, a hőshöz érjünk. A bemutatkozó filmben a címszereplő idős fejjel azon gondolkodik, hogy ő maga nem is önmaga, és valaki más élte le életét, vagy mégsem, mindenesetre zűrzavaros egy sztori lehetett. A közönség mindenesetre mindkét filmet jóval 7 pont fölé tolta az imdb-n, és díjakat is nyeregettek szépen. Ez utóbbi melyik kinek az élete-történet valószínűleg van Dormael életének egyik alapkonfliktusa lehet, nyilván valami szörnyű trauma érhette őt egyénisége kibomlásának időszakában, hiszen új, monstre filmes agymenése is gyanúsan efféle témakörben mozog.

 

Egy aggastyán ébred a film első kockáin, kórházi ágyán, majd egy enyhén Darth Maulra hajazó fejtetkót viselő orvos kérdezgeti őt. Az agg semmire nem emlékszik előző életéből, csak azt hajtogatja, hogy ő 34 éves és 2009-et írnak. Az orra alá tolt újság 2090-et mutat és arról ad hírt, hogy aznap van a világ legidősebb halandó emberének 115-ik születésnapja. Az orvos kérdéseire lassan megelevenednek emlékei, melyek azonban további, zavaró, aggodalmakra okot adó kérdések özönét gerjesztik. Hogyan élte életét az öreg, jól oldotta-e meg azokat a szituációkat, melyek életének fordulópontjait jelentették, dönthetett volna-e másként, illetve ha igen, milyen következményekkel járt volna az? Az emlékfolyam parttalanul árad, össze-vissza cikázik idő- és térsíkokon, néha maga az öreg sem tud rendet vágni közöttük, hát még maga a rendező. Mindenesetre, a filmbéli agg (akit a Rekviem egy álomért-ből megismert Jared Leto alakít elképesztően tengerszínű, óriási szemeivel fiatalon és öregen) a 115 évesek bölcsességének tudatában, gunyoros heherészéssel kommentálja erőfeszítéseit, valamint saját, filmbéli, igencsak zavaros életét.

 

Az utóbbi években szép számmal készültek efféle filozofálgató szándékú, furcsa filmek. Legkézenfekvőbb „rokon” a szintén környékbéli (francia) Michel Gondry, és az ő fékezhetetlenül makulátlan elméjének örök ragyogása. A Mr. Nobody dramaturgiájának, tér-idő-valóság-álom-kezelésének szinte tökéletes szabadsága (káosza) erre hajaz. Beköszönhet a tavalyi Oscaros Benjamin Button is, elsősorban szinte cseppfolyós szentimentalizmusával, valamint azzal, hogy mindkét film fő- és címszereplője ugyanazt kutatja: az élet élésének optimális módját. Kissé elszállt, mélynek látszó, de valójában azért igencsak sekélyes, színes, nyomott-borítós nuage életvezetési magazinokat idéző bölcselkedése miatt pedig A forrás is eszünkbe juthat, Fincher mester műhelyéből. Ne firtassuk, mert kifakad.

 

A nagy nekirugaszkodás, és szemmel láthatóan komoly igények ellenére nem lett jó film tehát a Mr. Nobody. Az egy, hogy meglehetősen zavaros, az kettő, hogy émelyítően édeskés, az három, hogy az első látásra erős vizualitás szinte minden kockáját ezerszer látta mindenki a különböző MTV-s videoklipeken. E három tényező azért akár összeállhatna egy komplex filmmé is, de van Dormael annyi mindent összekutyult itt, hogy abban rendet nehezen találni. Látványos, sok gondolatba belekapó, de semmit végig nem vivő, a végén pedig pofonvágásszerűen banális végkifejletet odavágó, kissé dilettáns munka ez a film. A rendező bizonytalanságát semmi sem bizonyítja jobban, minthogy állandóan szól a zene (mint egy videoklipben), ráadásul a kulcsjelenetekben közhelyek: Satie, a híres Casta Diva-ária a Normából, 99 Luftballon Nenától, a Sweet Dreams Annie Lennoxtól, és a Mr.Sandman című idióta sláger az ötvenes évekből, ami tovább erősíti a videoklip-jelleget. Annak viszont a 138 percnyi vetítési idő nagyon hosszú. Asanisimasa: 5/10