Rettenetesen egy elcseszett film ez, kifejezetten feldühített. Másfél óráig úgy tűnik, hogy egy izgalmas, thriller-elemekkel dúsított kisvárosi dráma ez, aztán úgy van vége, mint a botnak. Olyan suta, tufa, banális egyszerűséggel, amilyet csak az élet tud produkálni egy-egy kisebb élettörténet végére. Csakhogy, azokat meg nem szoktuk filmen, színházban nézni, regényben, novellákban olvasni, mert hétköznapiak, s így szellemi élvezetként sem működnek. Egyszerűen unalmasak.
Valószínűleg e filmnek is komoly valóságalapjai lehetnek, hiszen maga az alapszituáció olyan érdekes, amilyet csak az élet tud produkálni. Peacock egy közép-nyugati, jelentéktelen amerikai kisváros, itt él John, aki minden erejével azon van, hogy láthatatlan, észrevétlen maradjon. Az ok egyzserű: John kettős személyiséggel rendelkezik. A "másikat" Emmának hívják, aki minden reggel elvégzi a háztartási munkákat, és még John reggelijét is ő készíti. Johnt mindenki ismeri, Emmát még soha senki nem látta... Aztán történik egy vonatbaleset, fény derül Emma létezésére, akiről a szomszédok azt hiszik, John felesége. A férfi pedig igyekszik fenntartani a férj-feleség látszatát, csak Maggie, az egyedülálló, nehét sorsot élő anya tudja John titkát... Ebből az alapszituációból lehetne bármi is, jeges pszicho-thrillertől kezdve mélylélektani drámán át akár komédia is, ehelyett Michael Lander író-rendező megelégedett azzal, hogy részletekbe menő pszichológiai alapossággal felvigye a vászonra a kétfelé szakadt személyiségű John-Emma történetét, befejezni azt már nem tudta, vagy nem akarta. Legalábbis valami minimális drámai végkifejletet, katarzist, effélét nem sikerült a filmbe vinnie. John sorsát még úgy, ahogy megoldja (bár az is méltatlanul olcsó 'poén'), de Emmával, Maggie-vel, az ő életükkel már nem tud mit kezdeni. Olyan ez a film, mint egy pszichológiai esetleírás, tanulság, lelki, szellemi élvezet nélkül. Így viszont hiába a hiteles atmoszférateremtés, karakterábrázolás- és építés, ha nincs a végén megnyugtató (vagy akár idegesítő, felzaklató, elgondolkodtató vagy nyugtalanító) pont.
Másrészt a film valódi jutalomjáték is lehetne Cillian Murphy számára, akiről tudjuk, hogy már régebben is bravúrosan alakított női (illetve, traveszti) szerepeket, itt azonban emellett egy zakkant férfikaraktert is meg kellett jelenítenie (nos, ezt már kissé erőltetetten teszi). Jellemzően akkor a legerősebb, amikor Emma, Johnnak öltözve játssza Johnt. De még így, ezért is kapna fesztiváldíjat, ha a film maga jó lenne, de hát az a vég, csak azt tudnám feledni. Eképpen, hiába nyújt megrázóan drámai alakítást a tehetséges Ellen Page (Maggie-ként), hiába erősítik a háttér hitelét olyanok, mint a mindig kiváló Susan Sarandon vagy Bill Pullman, ha a film a végén van agyonvágva. Asanisimasa dühös: 4/10
