Sok, ma is aktuális asszociáció eszünkbe juthat Patrice Chéreau '94-es komoly közönség- és szakmai sikert aratott Margó királyné című filmje kapcsán, a holocausttól akár a mai Magyarországot két részre osztó, bal-jobb, mennek a majmok óvodásszintű háborúskodásig. A XVI. századi Franciaországban, a katolikusok és a protestáns hugenották vallásháborúja idején, Medici Katalin beleegyezik, hogy lánya, Valois Margit, államérdekből feleségül menjen a protestáns Navarrai Henrikhez. A frigytől várt békeremények azonban gyorsan szertefoszlanak, amikor kiderül, hogy az anyakirályné és fiai az esküvőre meghívott hugenották lemészárlását tervezik. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan éjszakáján sor került a véres tömeggyilkosságra. A film központi témája Margit és a férfiakkal való bonyolult szerelmi élete, melynek során azért a királynőből valódi történelmi személyiség is vált, akinek személyisége egy egész korszakot jelez pontosan.
A film legfontosabb erénye, hogy mer kritikai módon mesélni a francia történelem egyik igen sötét korszakáról. Ennek megfelelően, az általa közvetített kép is sötét, a szó szoros értelmében is. Éles fények hasítják darabokra az alapvetően félhomályos, sötét terekben, árnyékos zugokban zajló történetet. A film képi világa festői, talán Rembrandt óriási, drámai hatású vásznainak fényhatásait idézik (operatőr: Philippe Rousselot). Ennyit az erényekről.
Chéreau a jó hangütés és szemléletmód ellenére alapvetően zavaros filmet készített Margó királyné életének meghatározó szakaszáról. Egyszer tipikus romantikus, kosztümös történelmi szerelmi dráma, máskor szeletelős vérszimfónia, melyben az elébbi romantikus történet bábszerű férfialakjai tétován esnek egymásnak. Rengeteg a vér a filmben, nyilván illusztrálandó, micsoda szörnyű kor volt ez, azonban a film egészéből ez a szörnyűség mégsem jön le: sok a vér, de kevés a valódi, elemi durvaság, brutalitás, sőt, az átélhető drámaiság. Parfümös budoárok mélyén mély dekoltázsban szaladgálnak vihánc udvarhölgyek, mintha csak egy mai divatbemutató kulisszái mögé tekintenénk. Az egyik sarokban ötletes mérgezési eljárásokat dolgoznak ki sundámbundám alakok. Nyitott, lobogó ingben, lobogó hajú katolikusok handabadáznak, míg a nyakig zárt gallérban feszengő, feketeruhás protestánsok bólogatva hohmecolnak hozzá, ám a köztük lévő feszültség nem több egy mai barátságos kocsmai zsidózásnál, valahol az Újlipótvárosban, egy sarki kocsmában. Nem érzeni a tétet. A filmben persze lezajlik és meg is mutatódik minden szörnyű esemény, még sincs meg annak tragikus drámaisága, hogy mi nézők is bólogathassunk: ez valóban egy szörnyű kor volt. Ezenkívül a film rettenetesen hosszú (140 perc, de tűnik az bő három órának is), ám ugyanilyen rettenetesen unalmas is. Ez utóbbi persze szubjektív vélemény, de nem tehetek róla, kétszer is belealudtam a filmbe.
Az unalomról részben a rendező Chéreau tehet, részben pedig a színészek: a Margót alakító Isabelle Adjani túlvilágian üres szemeivel és állandóan félig nyitott, nyilván erotikus szenvedélyt sugározni vélt ajkaival leginkább egy szecessziós festmény halott nimfáját játssza, a tüzes királynétől elvárt szenvedély viszont teljesen hiányzik belőle. Annyi az erotika benne, mint egy termetes tükörpontyban. Navarrai Henrikként Daniel Auteuil inkább tűnik egy másnapos udvari bohócnak, mint lázadó vallású renegát királynak. A gonosz Medici Katalin, Virna Lisi alakításában viszont valóban gonosz boszorka. A film számomra legszimpatikusabb karaktere IX.Károly, Jean-Hugues Anglade alakításában, az ő sorsában valóban érezni a drámai fordulatokat, s vele történik is valami, ami miatt bizonyos emberek alakját érdemes filmen, színpadon, festményen megörökíteni. Egy szóval, számomra egyértelmű csalódás, alaposan túlértékelt, terjengős, ám bizonytalan film ez. Éppen Margó sorsának alakulását, az ő igen összetett személyiségét, döntéseinek motivációit nem értjük meg általa, holott talán éppen ez lenne a célja. Asanisimasa: 5/10
