Nem gondolom, hogy bármiféle búcsúszimfóniát, vagy műfaj-temetést láthatunk Sylvester Stallone akció-revüjében, hiszen bárki, aki picit is jártas az akciómozik világában, mondhat legalább öt sztár-státuszú figurát, aki NEM szerepel az ágyútöltelékekre, vagy A feláldozhatókra magyarított The Expendables című filmben. Hol van Chuck Norris, Michael Dudikoff, Vin Diesel, Wesley Snipes vagy mittudomén, Mark Dacascos? Nyilván jönnek a következő részben. Annyi biztos, hogy Seagal és Van Damme hülye volt. Ők is szerepelhettek volna ebben a bombasztikus all action-star gálában, nyavalyogtak (Van Damme visszaadta, Seagal pedig el sem vállalta a felkínált szerepet), kimaradtak. Megszívták, mert a film jó bulinak bizonyul.
Szóval, szó sincs az akciófilmek hanyatlásáról, legfeljebb ma más a trend. De akciófilmek a mai napig készülnek (épp e cikk írása közben is forog egy Budapesten, a Rózsák terén), legfeljebb moziba jut el kevesebb, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. De minden műfajból kevesebb jut el a még működő egyre csökkenő számú mozikba, úgyhogy... miről beszélünk?
Az akciófilm tulajdonképpen az egyik legegyszerűbb műfaj, nem igényel nagy sztorit, igazán nagy költségvetést se, nem kell gigasztároknak sem fenntartani soktízmillió dollárt gázsira. Legyen benne akció, robbanás, futás, lövöldözés, oszt' annyi. Ha van benne legalább villanásra jó csaj, néhány bumfordi, de még vicces benyögés, picit cizellált közelharc, picit trükkösebb üldözési jelenetek és picit látványosabb robbanások, akkor az akciófilmek rajongója köszöni szépen, ő jól van. A The Expendables mindezt tudja, hozza, szállítja, ráadásul Stallone bácsinak azért sikerült egy -a műfajban- meglehetősen látványos bagázst összecsődíteni erre a géppisztolyos kánkánra. Két közvetlen partnere a műfaj újabb sztárjai: Jason Statham, mint késes gyilkos és Jet Li, mint családjáért aggódó, kicsi, de gyors ölőgép, ők a műfaj jelene. Itt van Seagal és Van Damme kartársa, Dolph Lundgren, a benga szőke is, egy igen baromarcú karakterben, mint a műfaj közelmúltja. Mickey Rourke a Pankrátorral úgy jött fel, mint anno Travolta a Ponyvaregényben, hogy azóta kihagyhatatlan minden olyan filmből, amiben egy kiöregedett, de még tökös faszagyerek játszik fontos szerepet. Kifejezetten szellemes és önironikus cameoban olyan akcióikonokat láthatunk, mint Bruce Willis vagy Arnold Schwartzenegger. A manapság ábécévégi-kategóriás szemetekben szerepet kapó Eric Roberts szegény, minden idők egyik legtökéletesebb geciembere, én már nem is tudom elképzelni pozitív szerepkörben, pedig játszott ő olyat is régebben, méghozzá nem is rosszul. E filmben is remek. Mellékszerepekben kisebb nevek, de egyáltalán nem mellékesen. S végül, a főnök: Stallone itt is szinte önmaga karikatúráját hozza, még a rendezés és producerkedés mellett sem képes hibázni. Nem mondom, hogy egy Al Pacino, de amióta nem is akar az lenni, egyből helyén is van. Szerintem iszonyú jókat röhög saját magán, s ennél nem nagyon van pozitívabb emberi tulajdonság. Mi is vele röhögünk.
Na, nagy matek, az tényleg nincs a filmben, de mint említettem, arra ebben a műfajban nincs is szükség. Bemutatkoznak a hősök, pici belső konfliktus, aztán jön a megrendelés, elfogadják, odamennek és teljesítik. Ennyi. Ami közben van, na éppen azért néz az ember efféle buta filmeket. Néhány jó benyögés, plusz piros pont a 'Buda és Pestért', fasza rockzene, még egy piros pont a végefőcím alatti Boys Are Back In Town-ért. Látványos verekedések, ultrabrutális tűzharcok, kötelező tűztenger. Én bírtam, jó volt. Nem értem a fanyalgókat, mi a jó lófaszt várnak egy akciófilmtől, ami ebben a filmben nincs benne?! Asanisimasa: 7/10 (Azért 7, mert azért maga a műfaj alapvetően nem a szívem csücske.:)
