Normális esetben, amióta film forog a Földön, egy nemzeti trauma társadalmi szintű feldolgozása úgy történhet meg legoptimálisabb módon, hogy az adott esemény többféle nézőpontból, hangnemben és hangulatban "feldolgozódik" különféle műfajú filmekben, melyek (amint azt Herr Goebbels és Tovaris Sztálin óta tudjuk) a propaganda leghatékonyabb eszközei. Jó példa erre az Amerikai Egyesült Államok, amelyik talán kissé elbizakodva a második világháború megnyerése okán, katonazubbonyt feszítő önbizalommal, a világ rendőre szerepben tetszelegve rendre belefut valamilyen számára megalázó kül- és katonapolitikai córeszbe. Tanulságos, hogyan jelenik mindez meg a filmeken (és most szűkítsük le a kört kizárólag a játékfilmekre): először vannak a buzdító, kardcsörgető propagandafilmek, melyeket, mintegy azokat igazolandó, követnek a patetikus, monstre hősi eposzok, majd ahogy ezek a valósággal szembesülve lecsengenek, jöhetnek a tényfeltáró, leleplező jellegű kritikus hangú alkotások. A legvégére pedig marad az illúziókkal való leszámolás, a kiüresedett köldöknézés és a takarítás. Oren Moverman A harcmező hírnökei című filmje ebbe a legutóbbi fakkba tartozik.

A film két főhőse két csataviselt veterán, akiket olyan speciális feladattal bíznak meg, hogy ők legyenek azok, akik először felkeresik az ütközetben eltűnt katonák legközelebbi hozzátartozóit, és -egyenesen, katonás keménységgel- közlik velük a szörnyű hírt. A film kétharmadrészben pontosan és szárazon ábrázolja ezt a lelketlen pokoljárást, melyen a két kiégett katona végigmegy, ezzel együtt szembesülünk a háború legszörnyűbb hozadékával: az áldozatok otthon maradt hozzátartozóinak fájdalmával. Moverman filmjében ezt a folyamatot érzékenyen és depresszív erővel közvetíti, azonban az utolsó harmadot egy számomra érthetetlen "vörös farokkal" a romantikus dráma felé kunkorítja, amivel egyben keresztülhúzza mindazt, amit addig elmondott. Egy háborúnak semmilyen feloldása nem lehet, márpedig itt -bár a beteljesülést nem látjuk- éppen ez történik. Történjen bármi, az élet az folyik tovább. Ez így van a valóságban, mert így kell lennie, de éppen egy halálos áldozatokban bővelkedő, ki tudja milyen indokkal vívott háború lezárásaként éppen ez az, amit nem szabad mondani egy alapvetően képletes filmben, hiszen ezzel semmi mást nem állítunk, minthogy nyugodtan küldjétek csak fiaitokat a háborúnkba, úgyis lesz valaki, aki gyámolítja majd az otthonmaradottakat.

A film két Oscarra volt jelölve az idén (2010-ben), az egyik jelölés, a Legjobb forgatókönyvért járó, a fentiek értelmében nem állja meg a helyét, míg Woody Harrelson viszont megkaphatta volna a Legjobb mellékszereplőnek járó díjat, az egyik halálhírvivő katona megformálásért. Bár ennyi erővel a másik srác, Ben Foster is jelölve lehetett volna, két egyenrangúan erős és szugesztív alakítás volt az övék. Asanisimasa: 6/10