Csalafinta egy pali ez a Kenneth Branagh, aki Shakespeare V.Henrik című, honszeretettől duzzadó drámáját arra használta fel, hogy általa, annak mozivászonra adaptálásában, a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt kérje meg imádottja, Emma Thomson kezét. Csoda, hogy a válasz igen volt? Viszont nem csoda, hogy a frigy sem tartott örökké ('95-ben már el is váltak). A nagy csinnadrattával beharangozott cirkusz gyorsan továbbáll, nyomában rendszerint csak a keréknyomokkal szabdalt sártenger marad.

V.Henrik valami olyasmi királyuk lehet az angoloknak, mint nekünk volt Mátyás, az igazságos. Mátyásról azt tartjuk, hogy jó király volt, álruhában tesztelte az ország és a nép állapotát, igazságot osztott, és még a török bajszát is húzogatta, miközben olyan adókat vetett ki, hogy tőle csillagokat láttak az adófizetők, hírhedt fekete serege pedig gyakorlatilag egy jól szervezett rablóhadsereg volt, aminek az volt a feladata, hogy amit gazdag nyugati szomszédok nem adtak oda önként Mátyás birodalmi költségvetésének kiegészítésére, azt elvették erővel. Henrik fiatal korát ifjú nemesekkel, köztük Sir Falstaffal London kocsmáinak és bordélyainak látogatásával, korántsem csendes iddogálással töltötte, aztán amikor király lett, hirtelen meglepte őt a keresztényi alázat, valamint a haza mély szeretete. Gond nélkül jogot formált a sajátja mellett a francia trónra is, melyhez annyi köze volt amúgy, mint a mi Mátyásunknak a bécsire, ám Henrik véres csatában, Azincourt mellett azt meg is szerezte. Ráadásul úgy, hogy háromszoros túlerőt győzött le idegenben (értsd: Paris St.Germain-Arsenal 0:3), porrá gyalázva a franciákat. Azonban a csata vége béke lett, mindenki megkapta, ami neki jár: Henrik a francia király, V.Károly lányát feleségnek, s azzal együtt a koronát, Károly halála után. Ez utóbbi aztán mégsem jött össze neki, de erről Shakespeare William már nem mesél - V.Henrik azonban az angolok szemében mégis jó király maradt, hiszen megverte a franciákat, emellett igazságos és türelmes volt az alattvalókkal is.

V. Henrik című filmjében Branagh a katona királyra fókuszál, annak hősiességét, hazaszeretetét emeli ki, valamint azt, hogy katonáival milyen emberségesen bánt. Azzal az apró-cseprő logikai buktatóval ő sem vacakol, hogy Henrik tulajdonképpen agresszorként lépett fel a francia trónnal szemben, erősebb kutya baszik alapon, az angoloknak van igaza. Becsületére legyen mondva, hogy a háborút vériszamos pusztulatként láttatja, nem pedig dicsőséges diadalmenetként. A klasszikus drámaadaptációknál mára megszokott elidegenítő keretben tulajdonképpen veretes, Shakespeare-hű angolsággal mondja fel a leckét, melynek közepén, mikor Henrik fogvacogtató hidegben és zuhogó esőben a végső ütközetre készül (felröhögtem!), csicsergő madárhangokra és langymeleg napsütésben bevágja a francia királyi udvarban angol szavakat csacsogó francia királylányt, Katalint (ő Emma), aki fivérétől és apjátől eltérően, egyáltalán nem tűnik ellenségesnek a hódító angolokkal szemben. Aztán vissza a vérszivattyúba, minek a vége tudjuk, mi. Vége a filmnek, de nem! Béketárgyaláson Károly belemegy mindenbe, de Henrik csalafinta módon nem a koronát kéri egyből, hanem Katalin kezét (és így a francia korona természetszerűleg száll fejére). Katalin cseppet vonakodik az illendőség kedvéért, de különösebb hercehurca nélkül, tört angolsággal mond yea-t. Ez így volt a valóságban, legalábbis Shakespeare így írta meg. Én azonban mégsem tudom ezt a filmet másképpen kezelni, mint az angol nemzeti büszkeség egyik modern és népszerű, de mégiscsak egyoldalú, nacionalista propagandáját, valamint a hajdani Branagh-Thomson házaspár pazar kiállítású családi videóját. Asanisimasa: 5/10