A mára már ismét megszokott B-középről történő beszólogatások, felháborodások, lemondások és felmondások után végül is a Nemzeti Színház Gobbi Hildáról elnevezett termében lett bemutatva Závada Pál Magyar ünnep című darabja, amit az író egy, a színház által a Tízparancsolat egy-egy parancsolatának színpadi megfogalmazására kiírt meghívásos pályázatra készített saját, Idegen testünk című regényéből. Závada a negyediket, "az Úr napját szenteld meg"-et kapta. Kisebb ülőhely-mizéria után (a jegyek a jóval nagyobb MÜPA Fesztiváltermébe lettek kiadva) végül is mindenki 
elfoglalhatta a helyét, Menczel Róbert tőle megszokott masszív, geometrikus tömbökkel elkerített és hasonló anyagból készült, olykor franciaágyként, máskor szószékként is funkcionáló bonc-(vagy étkező-, vagy úr-)asztalokkal felosztott üres játékterével szemben, mely tökéletesen irányítja a nézői figyelmet a lényegre: a huszadik századi magyar történelem sorsszerű és sorsfordító, 1940-től '46-ig tartó 6 évének történetét korabeli jellegzetes figurák jellemző élettörténetein keresztül feldolgozó nagyszabású tablóra.
A darab 1940 szeptember 16-án kezdődik, amikor a második bécsi döntés értelmében Észak-Erdélyt visszafoglalandó, a magyar csapatok óriási csinnadratta közepette bevonultak Kolozsvárra. A magyar ünnepel, a román kesereg. Most már csak sajnálhatjuk, mert ezzel az előadással együtt lett volna igazán érdekes az az esemény, amelyen a Román Köztársaság budapesti nagykövetsége az ő december 1-üket (Erdély 1918-as trianoni odacsatolását) ünnepelte volna a Nemzeti Színházban, ha azt a minapi, erősen politikai színezetű médiacirkusz meg nem hiúsítja. Ha valami, akkor éppen ez a kettős esemény illett volna igazán a sokat emlegetett európaiság eszméjéhez. De hát ha nem, hát nem...
Az Alföldi Róbert által rendezett előadás amellett, hogy személyes tragédiák sorozatán 
keresztül, a szokott iramban, nagy lendülettel halad előre, olykor ellenálhatatlanul mulatságos jelenetek is láthatunk. Závada regényből drámaiasított tablója nem valami száraz, ex catedra előadás, nem is iskolai ünnepségeket idéző didaktikus csasztuska-show, hanem egy furcsa, bizarr történelmi kabarérevü, szinte Brecht színházát és az eötvösi kortárs operát megidézve. Závada fanyar humorú, néha szabadversbe forduló dalszövegei néhol brechti songokként, máskor tipikusan pesti, körúti kuplékként, máskor az avantgárd opera recitativóiként szólalnak meg Bella Máté ügyes, asszociatív és ötletes megzenésítésében.
Nagy Mari nagy alakítása Weiner Janka, a félzsidó kolozsvári fényképész, lényének erős drámaisága olykor már (genius loci?) Gobbi Hildát idézi, amikor viszont énekel, akkor Piafot, mégis ő minden rezdülésében Janka, a fényképész, a törékeny, a dolgok ránehezedő súlyának erején felül ellenálló nő. Tökéletes ellenpontja barátnője, Gábor Emma, a divatáruboltos, akit Söptei Andrea formál meg furcsa, groteszk nőiességgel. Míg férje (Gábor Dezső, akinek hangját és arcát maga az író, Závada kölcsönzi) munkaszolgálatban, 
vele csak levelezés útján vált szót, ő vaskézzel neveli fiát, és esik szerelembe, nem a férjébe. Pontos figura Flórian (korábban Flamm) alezredes, aki svábból lett vérmagyar, de belül megmaradt identitását, személyiségét kereső, gyarló és szerethető embernek, Znamenák István mély alakításában; de pontos a szélsőjobb téveszméibe görcsösen kapaszkodó, izgága és ágáló öccse is, akit Földi Ádám játszik, sablonos, klisészerű az ő karaktere, de elég csak a mai Parlamentünkbe bepillantani, ugyanilyen sablonos, klisészerű figurákat látni a patkó "jobbik" székeiben ma is. Kitűnő Szabó Kimmel Tamás a koncepciós perek-jelenetben, amit frivol, de igen találó ötlettel, táncdalénekes pózban tetszelegve, showmanként vezet elő. Megejtő, de nagyon drámai is Gáspár Kata dévaj csábítóból megesett riadt lánykává való átváltozása. Nagyon helyes, nagyon ügyes a tánc- és énekkar, valamint a zenekar is: a Soharóza tagjain alapuló Kar, Halas Dóra résztvevő vezetésével és az Óbudai Danubia kamarazenekara, Silló István Bocskai-sipkás, bakancsos-darócos vezényletében.
Az előadás hiányossága talán csak annyi, hogy nincs, illetve csak nehezen kitapinthatóan töretlen drámai íve, aminek oka, paradox módon, a benne rejlő sok-sok kicsi, bár maga nemében, egyenként és egyénenként óriási személyes tragédia, valamint a dalokból, táncbetétekből álló, revü-szerű koncepció. Azonban okos, sokrétegű, provokatív, önelszámolásra indító, ám mégis szórakoztató, politikailag és történelmileg messzemenően korrekt előadás ez. Erősen ajánlott!
