A film címe azt a Palermo közeli szicíliai kisvárost jelöli, ahol a rendező, Giuseppe Tornatore felnőtt, Bagheria a jellegzetes, elnyújtott szicíliai akcentusban így lett Baaría. A kortárs olasz film egyik legismertebb és legkitűnőbb rendezőjének korábbi filmjeiben is sűrűn tűntek fel különféle önéletrajzi vonatkozású motívumok, ez a monstre, majdnem háromórás film viszont már kifejezetten az "innen jöttem, ez vagyok" feltárulkozásának igényével készült el. Három generáción átívelő, anekdotikus szerkezetű történelmi tabló ez a film, melyben úgy kapunk szubjektív áttekintést Szicília huszadik századi történelméről, hogy közben szinte belebújunk a girbegurba sikátorokba, a nyomorúságos lakásokba, 
félrehajtjuk a mindenhonnan lógó lepedőket és a falak mellett oldalazva keressük az árnyékot az égetően tűző nap elől.
Az olasz fasizmus kezdeti éveiben indul a történet, Cicco szegény pásztor, aki véletlenül tud, és véletlenül szeret is olvasni. Sőt, kifejezetten falja a könyveket. Fia, Peppino már kifejezetten politikai ambíciókat dédelget, az olasz kommunisták soraiban küzd a fasiszták és a maffia ellen, miközben élete szerelme sem éppen jó szemmel nézi ténykedését. A kis Pietro pedig már kissé elveszve áll a modern, nyüzsgő városi forgalomban.
Az olaszok valamilyen okból különösen vonzódnak a nagy, generációkon átívelő történelmi drámákhoz. Ennek fő oka szerintem talán az erős katolikus hitben, illetve alapvetésében, a mindenkibe alaposan belesulykolt Újszövetségben, annak szerteágazó, de mégis alapvetően egyetlen ívet húzó "cselekményében" keresendő. Persze itt sem Cicco, sem Peppino nem vált meg semmit, csupán megpróbálja túlélni a zavaros és nehéz időket, melybe beleszülettek, azonban Tornatore sorsukon, illetve tulajdonképpen saját családja sorsán egész szülőföldjének történetét meséli el, a jellemző karakterek, élethelyzetek bemutatásával. Az átélt, igen nehéz szituációkból azonban csakis szinte ugyanazzal az eltökélt hittel és akarattal tudnak a történet fő alakjai kitörni, mint amilyennel az a bizonyos názáreti is élt.
Ugyanolyan bőbeszédű a film, mint amilyennek az olaszokat tartjuk, Tornatore is épp ilyen bővérűen, színesen fűzi egybe anekdotáit. Néha azonban már talán túl pergően: még néztük volna, de ő már továbbúszott néhány évvel. Amúgy érzékletes, életteli képekben mesél, ennek megfelelően csodálatos a film fényképezése (Enrico Lucidi) is. Pontos karaktereket vázol fel a mellékalakok közül, sajnos a főalakok ehhez mérten mégis kissé elnagyoltak. Inkább belesimulnak a handabandázó masszába, minthogy kiemelkednének belőle - azt, hogy mégis kiemelkednek, leginkább a narrációból tudjuk meg. A jelenetek fűzése nagyjából kronologikus sorrendben történik, mint mondtam, öles léptekkel haladunk az időben előre, azonban a film utolsó harmadában érthetetlen módon mégis nagyokat botlunk (pl. hamarabb jő a levél Párizsból, minthogy Peppino odaemigrálna). Ennek megfelelően, a főbb szereplők személyes történetei is igen hézagosan mesélődnek el, mintha Tornatore nem szeretne mindent az orrunkra kötni, fellebbenti a fátylat, de rögtön el is takarja azt, ami mögötte van. Túl szemérmes, hogy őszinte legyen. Ennek ellenére, a történelem folyamán változó, és mégis változatlan baaríai életképek mégis plasztikusan hitelesnek tűnnek. Szokás szerint, tele van a film filmes és mozis utalásokkal, legalább kétszer moziban történnek fontos dolgok, a vetítés alatt, aztán van itt filmforgatás, valamint rengeteg utalás De Sicára, Fellinire, a Satyricon plakátja egyszer korjelző funkcióban meg is jelenik, bár szatíráról szó sincs, sem ekkor, sem máskor.
Olyan ez a film, mintha Tornatore egy kancsó bor mellett, egy árnyas teraszon sztorizgatna gyermekkoráról, családjáról, imádott szülőföldjéről, mindvégig élvezetesen és szórakoztatóan, de alapvetően a szituációból fakadóan kevésbé összefüggően, és a végére egy kicsit be is rúgva. Alapvetően jó kis este volt, csak másnap reggel gondolkozunk el azon, hogy mennyi mindent meg kellett volna még kérdezni tőle és mennyi mindenbe belekapott és mennyi mindenről nem mesélt... Asanisimasa: 6/10
