A film elején hallható Ivo Andric-idézet konkrétan elmondja az egész következő szűk másfél órát: "Mind halottak vagyunk, szép sorban eltemetve." Az Élők és holtak erről szól, rengeteg hulláról, a háború áldozatairól, katonákról. Mondhatnánk, hogy elég közhelyes téma ez, hiszen a háború borzalmait már annyiszor megénekelték, ahányszor ember emberre támadt, hosszú történelme során - s általában mindig az egyetlen lehetséges konklúzióval, a humanista "soha többet" felkiáltással. Hogy mégis folynak háborúk a mai napig is szerte a Földön, csak azt bizonyítja, hogy közhely ide vagy oda, még mindig nem beszéltünk eleget róla. Európában utoljára (és most tekintsünk el a kaukázusi problémahalmaztól) a volt Jugoszlávia területén folyt háború, így a kérdésre elsősorban onnan érkezhet adekvát válasz, ezúttal a horvát Kristijan Milic szikár és pontos verziójában.

A film cselekménye két szálon fut: az egyik a minapi délszláv háborúban, egy horvát különosztag halad A pontból B-be, a szerbek és a bosnyákok ellenében. A másik szál szinte ugyanez, csak a második világháborúban, egy horvát usztasa vezette trupp tör A-ból B-be, velük szemben a szerb csetnikek, illetve a titóista partizánok. A két szálat a helyszín, a baljós hangzatú Temető-rét köti össze. A sajátos délszláv össznépi mexican stand-off, végeredményben, ahogy a mottó is mondja, győztes nélkül. A film erénye tehát nem az akciókban van, bár akadnak azok is, hanem abban, ami közöttük van. A fárasztó menetelésben, a néma lapulásban, a folyamatos idegfeszültségben, a gépiessé váló érzéketlen gyilkolásban és a bajtárs elvesztése feletti fásultságban. Ebben a tekintetben az Élők és holtak sokszor idézi az Oscaros Hurt Locker jobb pillanatait, mégha az ezután készült is. Itt azonban nyoma sincs a kötelező amerikai kincstári optimizmusnak, még a Bigelow-film árnyalt ábrázolásához képest sem, ez a film a testvérháborúban megkeseredett és kiábrándult túlélő gesztusa, amivel utolsóként a saját homlokához emeli a fegyvert.

A filmben kizárólag horvátokat látunk, az ellenség csak ott van, a bokrok között, a dombok mögött, legfeljebb fegyvereik torkolattüze villan, mégsem merül fel az egyoldalú ábrázolásnak még a legkisebb gyanúja sem. Milic ezt a bravúrosan megszerkesztett párhuzamos történetmesélés mellett azzal tudja elérni, ahogy szinte mellesleg, a látszólag banális, apró-cseprő, harctérről ellesett emberi pillanatok beszélnek magukért. Az ember önkéntelen gesztusaiban, valamint a halál pillanatában képtelen hazudni, hogy eredendően jó. Csak a helyzet, amiben van, az szar.

Katonaviseltként azt mondom, hogy az olykor talán túl durvának, közönségesnek ható dialógok abszolút hitelesek, és főleg azok háborús körülmények között. A karakterek pontosak, és kellően markánsak is, mintha castingolva lennének, az őket alakító színészek pedig egyaránt tízpontosak, bár erős a gyanúm, hogy szinte mindegyikük átélt hasonló élethelyzeteket a valóságban is, annak idején. Az Élők és holtak című filmnek mindenképpen ott a helye a háború valódi természetét feldolgozó, deheroizáló alkotások sorában, méghozzá az első sorban. Asanisimasa: 8/10