(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)
Nos, a Bolond Pierrot az egyik nagyon kedvenc-filmem, így valójában nincs is mit porolnom rajta, néhány évente rendszeresen újranézem. Jean-Luc Godard filmje az 
óriási hatású francia új hullámnak, valamint a rendező pályájának egyaránt emblematikus alkotása, agyonelemezgették már a világ összes nyelvén. Talán nincs a filmnek egyetlen olyan kockája sem, aminek ne értelmezte volna valahol, valamilyen filmesztéta különböző jelentésrétegeit, utaláshalmazait vagy éppen asszociációs struktúráit (ha van ilyen egyáltalán). Így nekem már nem kell feltalálnom a spanyolnáthát, inkább picit eljátszom a gondolattal, mit érezhet az az átlagos, húszéves néző, aki ma szembesül az ifjú Belmondóval, ahogy lezser eleganciával lép ki nyugodt, kiszámítható luxuséletéből a cserfes és elbűvölő Anna Karina szerelme kedvéért.
A mai anyagias világban nyilván értetlenül, de ennél egészen biztosan erősebb hatást gyakorol rá Godard süvítő szellemi energiája, vibráló kreativitása és óriási műveltsége. Valószínűleg a filmben elszórt töméntelen művészettörténeti és egyéb más kulturális utalással sem fog tudni mit kezdeni. Így például, nem biztos, hogy egyből lejön, amikor Ferdinand (Belmondo) viccesen utánoz egy akkoriban nyilván közismert irodalmárt, de hogy mégis kit, azt ma már valószínűleg csak Bikácsy tanár úr tudja biztosan. Igaz, ez nem túl lényeges momentum, de mégis a filmnek része. Valószínűleg a nagy festők, mint Velazquez, Picasso vagy Renoir sem jelentenek ma már annyit, mint amennyit a hatvanas-hetvenes években jelentettek egy magára valamit is adó fiatalnak. Annyit biztosan nem, hogy készségszinten ismerjék fel apró részletekből melyik képet ki s miért festette, miről szól, stb. Akkor ott vannak a különböző zenei idézetek, bevágott képregény- és plakátrészletek, egyebek. Mindez persze, nem baj, a világ éppen negyvenöt évet haladt előre e film készítése óta (te Atyaúristen!), ma már máshol vannak a hangsúlyok. Mit keresnek azok a fegyverek a lakásban? Mi volt az az OAS? Mit jelent OASISsá bővítve? A gugli megmondja. Vietnam mondjuk biztosan megvan, de az azóta már kissé lerágott csont... (Érdekes lehet megnézni, hol tart Godard most, talán lesz rá egyszer energiám...)
A film töredezett szerkezete már sokkal könnyebben elfogadható mai, szűz szemmel is, hiszen a Bolond Pierrot például éppen Tarantino guru nagy kedvence, s ahogy ma nézzük Godard filmjét, szinte plasztikusan látjuk, hogy QT éppen így fűzi jeleneteit a Ponyvaregényben. A pergő, logikai bakugrásokkal forduló dialógok is ugyanúgy hatnak. Ferdinand és Marianne szerelmespárja pedig egyszerre idézi meg Bonnie-t és Clyde-ot, Taylort és Lulát, Mickeyt és Malloryt, Pumpkint és Honey Bunnyt, meg a többi őrült, vad szerelmespárt a film- és bűntörténelemből. Ennek azért nyilván van húzása, a filmnek ez az rétege abszolút friss a mai napig. A finálé pedig (mindig) nagyon üt, úgy van vége a filmnek, mint a botnak - a csillagok azonban csodálatosak. Asanisimasa: 10/10
