Az ausztráloknak odalent van valami furcsa vonzódásuk a világvége-filmekhez. Talán földrajzi helyzetük miatt érzik magukat olyan magányosnak, vagy a felettük nyílt ózonlyuk miatt olyan veszélyeztetettnek? Tudja a fene... A Holnap, amikor a háború elkezdődik című film ugyan még nem a világvége után, hanem annak csak a kezdetén játszódik, amikor ismeretlen haderő váratlanul lerohanja Ausztráliát. És itt most rögtön álljunk is meg egy pillanatra...
Akár fenn is akadhatunk ezen a képtelenségen, hogyan lehet egyszerűen lerohanni egy kontinensnyi országot, melyet minden oldalról tenger vesz körül? Nem atommal, hanem hagyományosan, emberi erőkkel, partraszállással, klasszikus invázióban? Ehhez legalábbis kínai méretű haderő és irdatlan mennyiségű pénz kell. Hol találunk ilyet? Kínában. A film legérdekesebb/legmeredekebb momentuma éppen ez: meglehetősen markánsan meghatározza Ausztrália ellenségképét, a behatoló katonák hangsúlyosan, premier plánban megmutatott arcán keresztül. Mindegyikük távol-keleti, és most mindegy, hogy kínai, japán vagy esetleg ujgur... Nem éppen barátságos gesztus, de ezt oldják meg egymás között, nekünk maradjon meg csak a film.
Amiben azért a jó oldalon is van ázsiai pónemű szereplő, a politikai korrektség jegyében, ne parázzunk feleslegesen (csak ha muszáj). A forgatókönyvíróként és néha színészként is tevékeny Stuart Beattie John Marsden regény-sorozatának első részéből készítette ezt a filmet, mely akár valamiféle ötletes ötvözete is lehetne a tinihorrornak és -vígjátéknak, valamint az utópikus survival-filmeknek. Mivel azonban a Tomorrow... egy kiterjedt, szövevényes sorozat bevezető darabja, ezért így önmagában azért elég katyvasz. Annak viszont legalább látványos és fílinges.
Szóval, a sztori nem nagy durranás: ahogyan az tinifilmeknél lenni szokott, egy csapat fiatal, fiúk, lányok vegyesen, kiránduláshoz készülődnek. Megismerjük a különböző karaktereket (a nézők ekkor már ki is választják a legszimpibbet, hogy aztán végig neki szurkoljanak - amíg él, muhaha), akik a szülői aggályok ellenére belemennek a nagy sötét vadonba, jól érezni magukat. A szemét tinihorrorokban ilyenkor jön a suttyó tanyasi perverz, a láncfűrészes értelmi fogyatékos, vagy akár egy sereg zombi, itt azonban -csodálatos ausztrál tájakon járunk- otthon tör ki a már említett háború, a vágott szeműek inváziója. Ezt azonban ekkor még nem tudják hőseink. Amikor hazaérnek, akkor szembesülnek a helyzettel és ekkor kell kitalálniuk, hogyan tovább, hiszen a városok kihaltak, az otthon maradtakat pedig lágerbe zárták. A csapat fiatal az ellenállás mellett dönt és némi nehézségek árán megkezdi a harcot a betolakodók ellen. Erről fog szólni a sorozat lényegében, ám ekkor ennek a filmnek, ikonikus, ám elég langyos cliffhangerrel éppen vége...
A célközönségként nyilván a tinik vannak itt betervezve, Ausztráliában és Új-Zélandon ennek megfelelően első helyen mutatkozott be a film a nyitó héten, s a producerek már meg is kezdték a folytatások előkészítését. Maga a film, az említett bevezető funkciójából fakadóan cselekményében erősen féloldalas, ott van a végén az "igen, na és?" Tele van képtelenségekkel, idétlenségekkel, például amikor a fő esemény végrehajtása lenne a cél, az abban (és a filmben) kulcsszereplő két (igen csinos) csaj pasikról és csókokról beszélget, miközben az ellenség ott lopózik közvetlenül mögöttük, csőre húzott AK-géppityókkal. De hát ez egy ilyen célcsoport, őket így kell (?) megszólítani, a nézőtéren, a házimozik előtt. Olyan ez, hogy nekem a vámpír Klaus Kinski, nekik ez a Patterson-gyerek... Láthatunk ezenkívül még jóképű srácokat is, meg még csinos lányokat, akik különösen édesek, amikor olyan marcona mondatok vannak ajkaik közé adva, hogy: Fel kell vennünk a harcot! Láthatunk valóban csodás dél-ausztrál tájakat, és néhány látványos csatajelenetet. Hogy az egésznek mégis, mi értelme? Kb., mint az Alkonyat-szériának, de ez azért jobb. Asanisimasa: 5/10
