Alfred Hitchcock utolsó előtti filmjében a gyilkos nem igazán tébolyodott, hanem a kifejezés pontos jelentésének (őrjöngés) megfelelően, kifejezetten őrjöngve gyilkolja sorba a londoni szépasszonyokat, nyakkendő általi fojtogatás tényállásának fennforgásában. A film körülbelül ilyen modoros és természetesen gördülő, mint az előbbi mondatom. A Tébolyban Hitchcock mester -húsz év után- visszatért szülőhelyére, Angliába, és rácsodálkozik Londonra: - Ez a város semmit sem változott! Sajnos, maga a mester sem, valószínűleg ezért is látja Londont változatlannak: a film épp olyan, mintha az ötvenes években készült volna. Ami azonban akkor műfajteremtő és zseniális volt, az '72-re már iszonyúan poros és 
modoros (hát még 2011-ben!). Mintha nem is lett volna közben Psycho, a Madarak, a Vertigo. Az a néhány kivillanó cici, valamint az erőszak-jelenetek viszonylagos, de Hitchcocknál talán példa nélküli explicitása nem jelent olyan erőt, amely a jelentős művek közé penderítené a Tébolyt.
Szimpla, mai szemmel nézve meglehetősen ótvaros egy krimicske ez, öreguras komótossággal elmesélve. A suspense itt már inkább csak szöszmötölés. A színészek olyan idegesítően kiabálják végig a filmet, mintha a hangmérnök (vagy inkább Hitchcock...) süket lenne. De nem ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy közben rosszak is, már színészileg. Már az elején tudjuk, ki a gyilkos, mert látjuk, ettől kezdve viszont csak azon szurkolhatunk, hogyan bukik majd le. Csakhogy Columbo ekkor már a saját sorozatában játszik, így rá nem számíthatunk. Helyettese pedig nincs. A gyilkosnak nem szurkolunk, mert se nem annyira rohadék, hogy ezért imádjuk, se nem szimpatikus, hogy azért, csak tök közömbös. A valódi főszereplő, akiről végig azt hiszik a filmben, hogy ő a gyilkos, na ő sem egy megnyerő személyiség. Az áldozatok hülye picsák. Na még ez is. Így viszont a filmnek sincs tétje. Nem ezért a filmért kell szeretnünk és nagyra tartanunk Alfred Hitchcockokot. Asanisimasa: 4/10
