Jó sokáig halogattam az új Tarantino-mozi tesztelését, aminek megvan az az előnye, miszerint nem kell mérföldes posztban feltalálni a spanyolviaszkot/megmondani az überelhetetlen tutiságot a rendezőről és a filmről, így most lelazulva, minden szakmai jellegű kényszeres rángástól mentesen élvezhettem végig a Becstelen Brigantyk kalandjait a nácik országában. Úgy vagyok én ezzel, mint Pelikán gátőr a nyilasokkal, szeretem elnézegetni, ha a nácik vannak a szopóágon, olyankor kiderül az ég, melegen mosolyog a napocska, zöldellnek a mezők és pillangó száll be a szobába körülnézni. Még akkor is, ha történetesen a valóságban nem így van, zörögnek a mínuszok, és töltik a Molotov-koktélokatosztják a parlamenti helyeket a gonoszok. A késői találkozásnak viszont van hátránya is, például az, hogy bármennyire kerültem, belefutottam spoilerekbe, illetve értő és értetlen véleményekbe, így kicsit olyan ez a laza egymásra mosolygásunk Quentin Tarantinóval, mint egy randevú a nyugdíjas otthonban. Jóleső, békés érzés, de nem kapunk infarktust a túlzott izgalomtól, tudjuk jól, milyen fordulatok jönnek, s mivégre ez az egész, minden megvan már többször a vincseszteren.

Ettől függetlenül tök jó film ez, szórakoztató és még olykor meglepő is. Tarantino a kommersz film főpapja, aki ez alkalommal a warploitation (ha van ilyen egyáltalán, mondjuk azt: erős kifejezésekkel és explicit látványelemekkel operáló, elsősorban második világháborús kalandfilm) műfajának szenteli a misét. Kalandfilm, full fikció, balgaság rajta bármiféle részletekbe menő történelmi hitelt számonkérni, ha esetleg ez mégsem lenne egyértelmű, tessenek csak belegondolni a fináléba, kik vesztek ott oda a filmben...

Tarantino még mindig zseniálisan szerkeszt jeleneteket, e filmben is van néhány zseniális szekvencia, pl. rögtön a nyitó, vagy a 'Zsidó Medve'-jelenet. A Bridget von Hammersmack-féle pincés jelenete pedig akár színpadon is megállná a helyét, olyan sűrű, szuszpenzes és olyat robban a végén. Ilyeneket séróból, sorozatban ma, a globális filmben csak Tarantino tud. A hosszasan locsogó, hajtűkanyarokban témát váltó, hátulról szemközt találó párbeszédeket pedig már gyakorlatilag is tarantinói dialógnak hívja mindenki, aki filmekkel foglalkozik bármily szinten.

Parádés a színészválasztás (de a vezetésük is!), egyetlen sztár van, Brad Pitt, (na jó, Til Schweiger is, csak ő német) aki önmaga paródiájaként a helyén van. Persze, Christoph Waltzot emlegeti mindenki, joggal, hiszen látványos, amit művel a hiperintelligens, náci zsidóvadász szerepében, de mellette a legkisebb szerepben is remekel mindenki.

Fogalmam sincs, a nagyközönségnek mit mond Georg Wilhelm Pabst, vagy Leni Riefenstahl neve, akikre folyamatosan hivatkoznak a film szereplői, a film - jó kis poszt-posztmodern effektusként - telistele van film történeti utalásokkal, sőt idézetekkel, egy művelt filmbuzinak így akár ezek feltalálásai is megadják a kellő szórakozást, talán nem véletlenül, hiszen Tarantino maga is egy felkent filmbuzi.

A Becstelen Brigantyk témájához mérten egy kifejezetten könnyed, szórakoztató kalandfilm (jellemző módon, ugyanúgy tapsolták meg Berlinben és a tel avivi bemutatón is), mely azonban hosszasan felvezetett, speciálisan tarantinós poénjaival, valamint filmtörténeti utalásaival elsősorban a műveltebb közönség érdeklődésére számíthat (feltéve, ha azok levetkezik a finnyás sznobizmus páncélját). Nem éri el a Ponyvaregény színvonalát -ritkán ugrik az ember 20 métert magasba...-, de a szétfolyó Kill Billnél lényegesen összeszedettebb mozi ez, ami azért adhat okot reménykedésre a továbbiakat illetően. Asanisimasa-index: 8/10. (2010.01.14)

Újranézve nagyjából áll minden, mint picit több mint egy évvel ezelőtt gondoltam, kivéve, hogy másodjára, amikor a poénok már régen eldurrantak, a megérdemelt díjak leestek és a hype is elült, annyira nem állt már össze nekem ez az egész. Sőt! Most úgy tűnik, Tarantino igencsak összecsapta ezt a filmet. Volt három-négy konkrét jelenet-ötlete a második világháborús-topikhoz (az első jelenet, Dreyfussék meggyilkolása, a "Medve zsidó" megjelenése, a pincekocsma asztal alatti mexikói standoffja, Landa és Shoshanna süti-jelenete, esetleg még az égő vásznú mozi), de a többit bizony hozzáblöffölte a maestro. Ezek a jelenetek úgy lógnak ki a filmből, vagy inkább a film többi jelenete úgy van ezekhez a zseniálisan megfeszített jelenetekhez hozzáragasztva, mintha Tarantino ezeket már odaadta volna a villanyszerelőnek, hogy tixózd már össze ezeket lécci-lécci, mert ezeket már úgy unom. Kifejezetten zavart néha, főleg a film végkifejletében a zeneválasztás. Értem én, hogy grindhouse, meg elidegenítés, de szerintem tévedés. Elsőre még nyilván átlendített ezeken a kíváncsiság, és Tarantino tagadhatatlan zsenialitása, de most másodjára erősen döcögősen néztem csak végig. Szóval, nem vagyok annyira lelkes, egyáltalán nem olyan akárhányszor megnézhetős darab, mint pl. a Ponyvaregény, vagy az annál gyengébb, de ennél sokkal jobb Jackie Brown. Asanisimasa: 6/10