Hálás téma egy ágyhoz kötött, haldokló ember küzdelmét filmen, színpadon bemutatni, hiszen egy ilyen vállalkozás egyrészt ziccer egy jó színésznek egy igazán hatásos alakításra, másrészt a borítékolható sajnálatos végkifejlet atombiztosan, szinte elkerülhetetlenül hozza magával a katarzist. Harmadrészt pedig, cinikus szemszögből, viszonylag kis ráfordítással hoz tisztes sikert, igen jó eséllyel. Nem mellesleg, az eutanázia bonyolult és szerteágazó területeket megbolygató témaköre mind a mai napig élesen megosztó és vitákat gerjesztő topik, ami minden ilyen haldokló-beteges filmnél természetszerűleg fel is bukkan.
Mindenki tud minimum 5 darab ágyhoz kötött filmet kapásból, a Mégis, kinek az életétől a Szkafander és pillangóig. Alejandro Amenábar 2004-es, Legjobb idegennyelvű film Oscarjára is méltatott filmje, A belső tenger két dolog miatt emelkedik ki a széles, és a különböző filmes oldalakon fixen 80% feletti tetszésindexű filmek mezőnyéből. Az egyik Javier Bardem sokszor és megérdemelten sokat dicsért megkapó alakítása, szerintem Bardem ezzel a filmmel lett igazán világsztár, mind szakmai, mind népszerűség tekintetében. A másik, talán fontosabb dolog Amenábar virtuóz rendezése, mellyel szinte arcátlan pimaszsággal ugrik fejest a legcikibb, legótvarabb giccsbe, hogy egyetlen határozott gesztussal emelkedjen fel onnan az igazán tiszta, őszinte és árnyalt jellemábrázolással, alapos pszichológiai háttérrel megalkotott, mély emberi drámába. Amikor a Bardem alakította, nyaktól lefelé lebénult Ramón, Puccini Turandotjának híres, Nessum Dorma kezdetű áriájának hangjaira konkrétan elszáll, az az igazi, vérbő latin giccs, melynek hatására ordítva bőg mindenki, akit e temperamentum érzékeny pontján érint meg. Itt aztán áradnak az érzelmek, "ahogy a csövön kifér", ahogy ezt mondani szokás. Mondjuk, én imádom, ha valaki nem cicózik... :) Azonban ha ezt összevetjük Ramón igazi halálának jelenetével, aminél egyszerűbb és nemesebb halálábrázolást, ráadásul passzív eutanáziát filmen még nem (és azóta sem) láthattunk, vagy amikor Rosa a film végén meglátogatja Juliát, az ügyvédnőt, azt a sűrű drámát, ami éppen visszafogottságával, letisztultságával okoz katarzist; akkor érezzük csak a film remekműgyanús erejét igazán. Asanisimasa: 9/10