A koreai filmművészet, úgy tűnik, képtelen felülemelkedni a bosszú-tematika bűvkörén. A jelenlegi (egyik) fesztiválkedvenc, a Bedevilled is nagyjából olyan, mintha Shindo Kaneto klasszikus Kopár sziget című filmjének lírai realizmusát ötvöznénk Park Chan-wook Bosszú-trilógiájának, vagy nagyjából bármelyik, tetszés szerinti kortárs dél-koreai film motívumaival. Hae-wonnak, a szöuli tisztviselőnek egy szép napon elege lesz a nagyvárosi stresszes életformából, ám ezt ügyfelei tudomására is hozza, ezért főnökei kényszerszabadságra küldik, hogy pihenje ki magát. A nő gyerekkora kedves színhelyére utazik, egy kicsi szigetre, ahol régi barátnője, Bok-nam várja. Amikor Hae-won megérkezik a szigetre, kezdetben minden békésnek, idillinek tűnik, később azonban egyre szaporodnak a baljós jelek.

A film Yang Chul-soo rendezői bemutatkozása, azonban valamit talán jelez szakmai előélete a tőle várható kunsztokról, hiszen Kim Ki-duk asszisztense volt a The Coast Guardban, a Tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavaszban, valamint a Szamaritánus lányban. Nos, cselekményszervezésben lényegesen tisztább és egyértelműbb utat kezd el járni, mint mestere, nem nagyon használ szimbólumokat, nála amit látunk, az az, ami. A sarló az sarló, a furulya, az furulya és a kalapács is kalapács, mint azt látni fogjuk (ha látni fogjuk...). Hae-wont, a kettes számú főszereplőjét tényleg csak néhány snittel mutatja be, és pik-pakk elküldi az ominózus szigetre, ami ugyan nem kopár, de lakói éppen olyan kétkezi parasztemberek, mint a fent említett japán filmben: a látszólag idilli sziget valójában kemény és megalkuvásoktól mentes életvitelt kíván meg, ahol a férfi az isten, az asszony pedig állat, aki ezt tudomásul is veszi, sőt ragaszkodik is ehhez, mint hagyományhoz. Kivéve Bok-namot, aki egy szem csehovi nővérként vágyódik a reményei és vágyai szerint csodás Szöulba. A hagyományok azonban ezt nem teszik számára lehetővé - így a szigetre toppanó Hae-wont sem fogadják a helybéliek szívesen. Yang Chul-soo majdnem dokumentarista eszközökkel ábrázolja a sziget belső világát, pontosan mutatja meg a sziget lakói között feszülő lelki és érzelmi energiavonalakat, és van gondja arra, hogy (legalábbis nagyjából) pszichológiailag, és ok-okozatilag is előkészítse a film végi hentesmunkát (talán nyilvánvaló, hogy nem puhapihe rózsaszín habos-babos bűbáj lesz a vége). Hogy aztán ez kinek mennyire fogja felforgatni a gyomrát, az teljesen egyénfüggő. nyugati mozikhoz szokott szemnek az, amit Bok-nam végigvisz, egyértelmű túlzás. De szerintem a koreai gasztronómiát sem az Ó utcai koreai kifőzdében kell megtanulni, hanem odakint, az utcán, a hatás ég és föld. Az ott kapható igazi, helyi ízlés szerint készített kaják a legtöbb nyugati gyomornak ehetetlenek. Így van ez az itt látható vérfürdővel is. Túlzás innen, onnan meg... hát azt csak ők tudják, nekik hol van az ingerküszöbük. De a pontot a filmre az teszi fel, hogy mindez a gyerekkori barátság újraélésének és a női egyenjogúság elleni küzdelem jegyében zajlik. Az én öreg nyugati fejemnek ez már túl erős, túl erőltetett, és ráadásul nehezen tudom komolyan venni. Ha rendezői szándék szerint nem is kéne, akkor nincs baj, de azt hiszem, erről nincs szó. Így csak csodálkozom... (A kevesebb több lenne, és már efféle szentenciákat pedig meghagyom a nyugatiaknak.) Asanisimasa: 7/10