Az ír Conor Horgan filmje végül is kitűnően passzol az utóbbi évek poszt-apokaliptikus filmjei (Az út és effélék) sorába, bár legjobban talán mégis úgy tudnám jellemezni, hogy Torinói ló light. Minden megvan e filmben, ami Tarr Béla remekében, csak minden bővebben, locsogósabban, hígabban és főleg, pozitív végkicsengéssel. Ez utóbbi, bár tagadhatatlanul üdvös dolog, azonban milyen világvége-hangulat az már, ami azt sugallja, hogy vége van mindennek, de azért van remény?! A film 9/10-ében szép egyenletes tempóban rohad szét a civilizáció, hőseink, két, tulajdonképpen szimpatikus fiatal pár, valamint a szomszéd, egy idősebb, alkoholista ex-hippi, a világtól távoli, tóparti faházkolóniában viszonylag elvannak: a kamra tele, s bár villany, így hírek sincsenek, a telefon nem működik, tulajdonképpen azt az életet élhetik, amelyre a városi értelmiség vágy a természet lágy ölén. Ahogy fogynak azonban a készletek, s a kinti világ is egyre durvul, egyre jobban semmivé foszlanak a civilizált emberi normák, és az erősebb kutya baszik-elve visz mindent, abban a variációban, hogy akinek fegyvere van, az a főnök. Főszereplőink, lévén fiatal városi értelmiségiek, nincs - a kamra tartalma így a vártnál gyorsabban fogy. Természetesen, ahogy szűkülnek életlehetőségeik, úgy borul ki egyre több bili, ahogyan annak már lenniük kell. Horgan kevés szereplővel, néhány, esztétikusan fényképezett helyszínen vezényli le történetét, amely minden drámaisága ellenére mégis inkább melankolikus elmélkedés, mint megrázó és/vagy ébresztő felkiáltójel. Igazán fontos dolgokról nem beszél, mindössze az utolsó cigin, egy kóbor áram által pillanatra életre kelő hifin megszólaló zene élményén kesereg, azonban az olyan jelenetekkel, mint az állítólag éhező szereplők villájuk hegyével turkálják a minimális mennyiségű rizst, hiteltelenné teszi a filmet. Mondhatnám, hogy ezek nem láttak még valóban éhező embert... Persze, így nem csoda, hogy Horgan lát kiutat a kiúttalanságból. A film ezért viszont csak langyoska. Asanisimasa: 5/10 (Titanic link)