Az idei Titanicon, a fesztiválozó közönség körében igen zajos sikert aratott a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című abszurdba hajló komédiája, nem mondom, hogy teljesen érdemtelenül. Legfeljebb annyival egészíteném ki, élve a kézenfekvő szófordulattal, hogy jó kis film ez, de csak hajszál híján.
Északi fény
Egyrészről természetesen az északi fényről hallva, az aurora borealis nevű fényjelenségre gondolunk, melynek lényege, hogy a Napból és a csillagközi térből a földi légkörbe csapódó töltött részecskék, protonok és elektronok ionizálják a légkör atomjait, ami a földi halandó számára csodás látványosságként realizálódik. Mivel itt azonban nem meteorológiával és asztrofizikával foglalkozunk, nyugodtan rásüthetjük e kifejezést a Skandinávia felől már évtizedek óta felénk sugárzó sokrétű és sokszínű, rendkívül kreatív filmes kultúrára is. A skandináv film persze már a kezdetek óta jelen a filmtörténelemben, gondoljunk Zorora és Hurura, a dán Stan és Panra, Asta Nielsenre, Greta Garbóra, az örök dívákra, aztán természetesen Ingmar Bergmanra, mint megkerülhetetlen obeliszkre. A némafilmekre és a korai klasszikus, fekete-fehér filmek mára már múzeumi darabok, a pszichologizáló, érzelmi és lelki útvesztőkben való bolyongásokat, pszicho-thrillereket azonban a mai napig könnyen hozhatjuk párhuzamba Bergmannal, egészen Woody Allen életművéig bezárólag. Ez utolsó félmondatból már talán következik, hogy mennyire balgaság „leskandinávfilmezni” a lassú ritmusú, lelkizős lélektani horrorokat, hiszen az északi mentalitásban benne van a humor is, legfeljebb nehezen dugja ki a fejét a jeges hó alól. És akkor még békén is hagytuk a kemény pornó világát, amiben a svédek igen komoly hírnévre tettek szert a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben. Manapság pedig már minden picit igényesebb 
filmrajongó rohan a moziba, ha új skandináv film kerül a terítékre. Ugye, így van?
Ó, ió, ció, áció, váció, Ováció!
Tavaly Berlinben a híresen finnyás német közönség hangos ovációval és tomboló tapssal jutalmazta a norvég Hans Petter Moland Hajszál híján úriember című filmjét, amely meg is kapta a jelölést az „arany macira”. Végül nem kapta meg, de hát a jelölés az már egy komoly dolog, mint tudjuk. Nálunk e filmet a 18.Titanic Filmfesztiválon mutatták be, ahol a fogadtatás a berlinihez volt hasonló: elfojtott kuncogásoktól a térdet csapkodó kacajig terjedt a közönség érzelmi reakcióinak skálája. A közönség tehát örült, mert szórakozni akart, s ebbéli vágyában ez a film nem nagyon akarta megakadályozni. A közönség azonban sohasem egynemű, homogén massza, mindig vannak köztük renitenskedők, akik szembemennek a közakarattal, nos, bennük azért felütheti a fejét a hiány érzete…
Fapofa
A címbéli úriembert Stellan Skarsgård alakítja, aki biztosan hozza a jutalomjátékot. Az általa alakított karakter egy középkorú, börtönbüntetéséből szabadulva a „kinti élet” viszontagságait blazírt egykedvűséggel abszolváló férfi, aki ugyan picit hajaz Anger Zsolt figurájára A nyomozó-ból, vagy éppen arra a tüdőbeteg bérgyilkosra Kaurismaki Bérgyilkost fogadtam-jából, azonban vitán felül egy eredeti fazon. Ahogy a cím is mondja, hajszál híján úriember. Kimért és száraz, mint két deci rajnai rizling, de szemeiben valami mély szomorúság rejtezik, amely mutatja, hogy bár jogosan ült gyilkosságért, valójában ő egy jó ember.
Kapufa
Maga a film a sztori szintjén egy viszonylag egyszerű cselekménnyel bodorított bosszúfilm, mely a meglepő, enyhén moralizáló végkifejletével válik eredetivé. Hangvétele viszont fanyar és groteszk, szinte abszurd. Olyan, mintha Guy Ritchie-t „rimékelné” Aki Kaurismaki. Olykor elementárisan bumfordi jelenetek váltanak az elképesztően képtelenekhez, a legfurcsább azonban az, hogy néha úgy érzelmes, hogy közben szinte sírva csapkodjuk a térdünket a röhögéstől. Persze, ha megtalál a film, mert ha nem vagyunk egy hullámhosszon vele, akkor bizony erőltetettnek is hathat... Egy kapásból, teli rüszttel megküldött kapufás lövés, ugyanúgy pattanhat a labda kifelé, mint befelé, a gólba. Ha egy film alapvetően a túlzásokkal operál, ha nagyon más, mint a többi, akkor éppen annyi rajongót gyűjt, mint ellendrukkert – és mi tagadás, én is vakarom egy picit a fejem. A film poénjai semmiképpen nem vádolhatóak túlzott intellektussal, amolyan burleszkszerű, a helyzetkomikumra épülő, illetve azokat kifacsaró gegek ezek, melyek engem a vége felé már inkább fárasztottak, mint szórakoztattak. Mivel viszonylag könnyen kiismerhető a film „mechanikája” - egész egyszerűen csak mindig a legképtelenebb fordulatra kell tippelni az elkövetkező jelenetben - viszont így a film, értelmezve a jeleneteket, a halálra unt, olcsó bohóctréfák szintjén kezd el muzsikálni. Nekem A hajszál híján… egyszerre volt sok és kevés (bár azért legtöbbször éppen elég), azonban piedesztálra talán nem kéne emelni. Egy szórakoztató blazírt blődli, semmi több. Asanisimasa: 7/10
