Godard és Truffaut neve valószínűleg semmit sem mond ma már a moziba járó közönség túlnyomó részének. Esetleg annyit, hogy szemüveges-zakós öreg fazonok szoktak ezekkel a nevekkel dobálózni, vagy hogy, ja, azok olyan művészfilmek. Így a Ketten a hullámban című francia dokumentumfilm valószínűleg csak szemüveges-zakós öreg fazonok és feleségeik érdeklődésére tarthat számot, hiszen témája Godard és Truffaut, valamint gyermekük, a francia filmes új hullám. 

Nouvelle Vague

Ez a hajdan sokat emlegetett kifejezés is legfeljebb a lábakat dobogtatja meg manapság, hiszen ezen a néven egy érdekes cover-zenekar arat sikereket Európa-szerte. Marc Collin zenei projectje elsősorban a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy popslágereinek finom, jazzes, bossa novás alapokra helyezésével hódít, a filmhez azonban viszonylag kevés köze van. Pedig az ’új hullám’ az én nemzedékemnek (meg főleg a korábbiaknak), amelyik a nyolcvanas években eszmélt, egészen mást jelentett, mint vidám és/vagy tinglitangli popzene, főleg, ha az illetőt a film, a mozi alapjaiban érintette meg. Akkoriban még minden nagyobb városban működtek filmklubok, melyek a rendes moziműsor alternatívájaként igen érdekes filmek, filmesek bemutatására adtak lehetőséget az elszánt és érdeklődő közönségnek. Tematikus programjaikban biztosan előfordult néhány évente egy-egy francia újhullámos válogatás, benne olyan darabokkal, mint a Négyszáz csapás, a Kifulladásig, a Lőj a zongoristára vagy az Éli az életét. Nagy hatással voltak e filmek a nézőkre, én például azért kezdtem el dohányozni (már régen leszoktam!), mert imádtam, ahogy Belmondo dohányzott a Kifulladásigban… Egyébként is, rengeteget bagóztak a francia új hullámos filmekben, melyek azonban mégsem eme rettenetesen egészségtelen szenvedély „felülreprezentálása” okán változtatták meg az addigi egész filmtörténetet és jónéhány milliónyi ember gondolkodását a világról, a filmről és a művészetről. A francia filmes újhullám, mely egy 1957-es cikktől számítva szűk egy évtizedet élt meg, valóban forradalmi hatással volt a filmre, a filmkészítésre, a filmnyelvre, mint művészi kifejezőeszközre, más országok, más kultúrák filmeseire (az angol free cinemától, a cseh új hullámon át Coppoláig, Scorseseig és Spielbergig) egyaránt. Ennek a hullámnak volt két emblematikus alakja Godard és Truffaut, akiknek kezdeti barátságáról és későbbi összeveszéséről egyaránt szól Emmanuel Laurent dokumentumfilmje. 

Bulvár, történelem, esztétika és politika

A Ketten a hullámban alapvetően négy oldalról közelít a két művész figurájához. Az életrajzi adatokat meglehetősen bulvárízű felhangokkal tálalja, pletykák, magánéleti dolgok egyaránt megjelennek, bár mindig szorosan kapcsolódva a megkerülhetetlen filmtörténeti, filmelméleti és esztétikai jellegű korabeli interjúrészletekhez. Konkrét példa, amikor egy korábbi barátnő említi Truffaut-val való veszekedését, amely másnap már belekerült az éppen akkor forgó Amerikai éjszakába. Igen nagy hangsúlyt kap az új hullám kialakulásában és tulajdonképpeni elhalásában közrejátszó politikai szál: Truffaut és az újhullám első nagy sikere, a Négyszáz csapás az akkori kultuszminiszter, Malraux személyes közbenjárására került be a cannesi fesztivál programjába, de ugyan ő volt, aki betiltásokkal, cenzúrával később komoly akadályokat gördített az újhullámos filmek bemutatásához, melynek eredménye lett aztán a két vezéregyéniség szakítása is. Ugyanígy van jelen a történelem is a 68-as diáklázadások hasonló hatásaival. Van még egy érdekes szempont Laurent filmjében, mégpedig Jean-Pierre Léaud figurája, akit ugyan Truffaut fedezett fel, és vált filmjei önéletrajzi karaktereinek állandó megjelenítőjévé, de akit Godard is ugyanilyen szívesen „használt” saját filmjeiben. Léaud egyfajta katalizátor volt kettejük között, így e filmben is az. 

Szűkre szabva

Laurent több szempontból is szűkre szabta filmjét, hiszen Godard és Truffaut neve ma már korántsem jelent annyit, mint annak idején. Nem divatos ma a művészfilm, mint ahogy a művészet sem, úgy általában.  A sűrűn, ám jelzés nélkül bevágott filmrészletek is csak annak mondanak valamit, akik ismerik ezeket a filmeket. Truffaut már régen meghalt, Godard pedig szélsőbalos anarchista kijelentéseivel ugyan megmaradt egy igen pimasz és radikális alkotónak, de csak a perifériák perifériáin kívül. Igen szűkre szabott és felületes a francia új hullámról adott keresztmetszet is, hiszen az itt tárgyalt két fő alakon kívül volt ott azért még fontos figura, nem is egy. Viszont a konfliktus rendesen, igazi oknyomozó üzemmódban lett feltárva – ez érdekes lehet annak, aki erről a balhéról esetleg még nem hallott. Sajnos azonban azt hiszem, a célközönség már egyéb forrásokból már régen tájékozódott, így marad a nosztalgiafaktor: milyen édes volt Anna Karina (Jean Seberg, Belmondo, stb.), te jó isten! Asanisimasa: 6/10