Két ember ül egy asztalnál és beszélgetnek, néha vitatkoznak, másfél órán át. Kit érdekel ez? Tommy Lee Jones és Samuel L. Jackson ül egy asztalnál, másfél órán át, és vagdossák egymáshoz Cormac McCarthy életről, halálról, a lét értelméről és kilátástalanságáról alkotott kemény mondatait, pro és kontra. Érdekelhet ez egyáltalán valakit? Ugye, ugye.

Ez a beszélgetés McCarthy The Sunset Limited című, "drámaformában írt regényének" tévéjáték-változata, melyet az HBO Films engedélyezett Tommy Leenek, aki lassan McCarthy-specialistává növi ki magát ezzel az általa rendezett és részben főszerepelt opusszal. Nem passzítottam össze a könyv és a tévéjáték mondatait, de saccperkábé mondatról mondatra megfelelnek egymásnak. A tulajdonképpen történet és cselekmény nélküli csevej egy szobában, két nagyjából egykorú ember között zajlik, akik masszívan és plasztikusan két tökéletesen különböző világot képviselnek: fehér és fekete, hívő és ateista, munkás és értelmiségi. Tételek, tézisek feszülnek egymáshoz (érdekes párhuzamokat húzhatunk Madách Ember tragédiájának Lucifer és Ádám között zajló mutatvánnyal), és ha láttunk/olvastunk már akár egyetlen McCarthy-sztorit is, akkor kétségünk sem lehet afelől, milyen végkifejlet vár ránk. Spoiler-mentesen annyit mondhatok, hogy a Tragédia-béli Úr végső, meglehetősen rezignált tanácsa (Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!) sugárzóan optimista javaslat az itt sugallthoz képest. Hogy mindez mi okból történik, az is érdekes, el is spoilerezi minden ismertető - így én nem teszem ezt.

A film képi világa tipikusan tévéjáték, ergo, semmi különös: a két faszi ül az asztalnál, néha egyikük felugrik, kávét főz, kaját melegít, a másik pedig a heverőre heveredik. Eközben a kamera körbesvenkeli őket. Két komoly, jó színész séróból oldja meg a darab színészi részét, a szöveg azonban megérne egy komolyabb, filozófiai jellegű elemzést, de adaptációja, mint mondtam, gyakorlatilag szöveghű. És gondolathű is. Tommy Lee Jones rendezése viszont egy kicsit túl sűrű. Iszonyat súlyos jelentésű mondatok hangzanak itt el, bimm-bumm egymásnak pattogva, talán nem kellett volna ennyire feszesre rendezni, és hagyni kellett volna némi időt a nézőnek az értelmezésre is. Nem mellesleg, a heves vita, a pazar színészi teljesítmények ellenére, egy idő után unalmassá is válik, és inkább már csak azt várjuk, mire megy ki ez az egész? Ahelyett, hogy az elhangzottakkal foglalkoznánk... Színpadon jobban el tudom képzelni ezt a művet, így sem volt rossz, de a végére megfájdult egy picit a fejem. :) Nem az elhangzottak emésztetlenségétől, hanem mert fizikailag fárasztó másfél órán át két vitatkozó embert nézni. Színpadon a mondatokat el lehetne lebegtetni, és nem csak egy eszeveszett ritmusú szellemi pingpong-meccset néznénk, valamint ott van a személyes közelség utánozhatatlan varázsa is... Na talán, egyszer. Asanisimasa: 7/10