Nagyon régen, talán tévében láttam előszörre Francis Ford Coppola Magánbeszélgetés című filmjét, most, hogy tegnap újranéztem, csak képek ugrottak be, valamint Gene Hackman gránitba szobort raktárost mintázó arca. Másodszorra is érdekes volt, bár azt nem gondoltam, hogy ennyire unalmas film ez... De, hát nyilván nem sok izgalom adódik egy lehallgatás-specialista életében, ül a magnója előtt és hallgat. Hackman rezzenéstelenül hallgat, ám van olyan jó színész, hogy mégis érezni a benne zajló 
feszültségeket, amit Coppola filmmé is rendez. Ettől függetlenül unalmas, de ez nem zavaró, ha közben azért szól valamiről a film, márpedig szól. Az eleje és a vége pedig igen feszült, a szaxofonos keret pedig zseniális.
Ami zavaró, hogy alapvetően a kor, tehát a kora hetvenes évek audio-technikai színvonalára van a film kihegyezve dramaturgiailag és a cselekmény szempontjából is, ami viszont mára már múzeumi távlatokba tűnik. Szalagos magnó, ráadásul párhuzamba kötve. Autókarosszéria-műhelynyi hangstúdió. Saját maga által fabrikált csúcstechnológia... Vicces.
Ami viszont tegnap feltűnt, azok a szép allúziók Antonioni Nagyításával, valamint Donnersmarck Mások életével. Az egyik korábbi film ennél, a másik jóval későbbi, de nem gondolom, hogy bárki koppintott volna itt bárkitől, csupán arról van szó, hogy összecsengenek, egymást kiegészítik itt a dolgok. (Bár Antonioni nyilván hatott Coppolára, és ezek hatottak Donnersmarckra, az ötletek szintjén.) Antonioni fotósa szintén véletlenül talált "leselkedés" közben egy bűntényre utaló nyomot egyik képén, aminek felderítéséről szól erősen leegyszerűsítve a film, míg Wielser Stasi-ügynök éppolyan lehallgató, mint Coppolánál Harry Caul, csak éppen ő az állam szolgálatában áll. Wieslert a lehallgatott személyek által közölt dolgok indítják tettére, Cault szintén, bár nála ez inkább egyfajta belső történéseket jelent első sorban. Caul egy készülő gyilkosságról hall, ami szeretne megakadályozni - s itt visszajutunk a Nagyítással való párhuzamhoz. Caul és Wisler karakterében ezenfelül a mérhetetlen, sótlan humortalansággal társuló magány is hasonló, ami a Magánbeszélgetésben fő motívumként működik.
A leselkedés, így a lehallgatás is a filmművészet egyik fontos motívuma is egyben, hiszen tulajdonképpen a filmművészet lényegét tárgyalja: a filmezés maga is leselkedés valahol, lényege a titkok ellesése, feltárása és megmutatása. Coppola Magánbeszélgetése attól függetlenül egyik fontos darabja ennek, hogy ma már nem működik olyan jól, mint bemutatása idején. Persze, a korabeli sikerhez nyilván hozzájátszott az is, hogy nem sokkal később kirobbant, a film témájára erősen hajazó Watergate-botrányba maga Nixon elnök is belebukott, így Coppolát váteszként is tisztelhették érte. A Magánbeszélgetés ma már azonban csak amolyan "érdekes" darab. Asanisimasa: 7/10
