Nekem olybá tűnik, hogy Marco Ferreri e filmjében már sokat gondolhatott a halálra, amely azonban csak néhány év múlva kopogott be hozzá. A hús leginkább afféle életút-végi, összegző műnek látszik innen, 2011-ből, mindamellett, hogy természetesen önmagában is egy manapság már ritkán láthatóan erős hangú, markáns, szuverén látásmódú filmművész alkotása. A filmben szinte hiánytalanul fellelhetőek a korábbi Ferreri-filmek fő motívumai, toposzai, de találunk benne igen vicces önreflexiókat is.
Ferreri, mielőtt filmes pályára lépett, állatorvosnak tanult és állatkereskedőként is tevékenykedett Spanyolországban - a hús, mint matéria, így igen közel áll hozzá. Természetesen, A hús című filmben is fontos szerepet tölt be ez az anyag, az egyik jelenet direkten ábrázolt áruházi húsospultjától kezdve a katolikus liturgia egyik fő szentségének, az elsőáldozásnak egyfajta sajátos értelmezéséig.
(Spoiler) Természetesen, ha húst emlegetünk, elsőnek nyilván a film emblematikus főszereplője, a buja, nagymellű ősasszony, Francesca (Francesca Dellera) ugrik be, akinek lüktető, fortyogó, hullámzó, kéjvágyó teste majdnem felemészti a bűvkörébe vont Paolot (Sergio Castellito), a szegény, magányos, korábbi felesége által már alaposan kizsigerelt férfit. Az utolsó asszony fordítottja ez a film, ha az volt a sima. Ott a fiatal Depardieu által alakított szegény pasas egy elektromos kenyérvágó késsel vetett végett férfiasságának (és ott is a hús!) a tortúra végén, itt, ugyan egy kés megint előkerül, de most a jó oldalon hatol bele, jó mélyen a húsba. De Ferreri ezúttal tovább megy. Nem elég, hogy a Dillinger halott tengerparti házában be(ki)végzi az utolsó asszonyt, a lenyugvó nap vérvörös fényénél még eszik is belőle, hiszen hívő ő. Függője a női nemnek, hívője az asszonyi bájaknak, így, miképpen az első áldozásnál a hívő eszik Isten fia testéből, úgy eszik ő az utolsó asszony húsából, így élve meg a teljes feloldódás halálos extázisát, így egyesül örökre imádata vérrögvalójával.
Úgy indul a film, mint egy bohókás, rumlis, hamisítatlan olasz családi komédia, Ferreri szinte mindig így indít, altatja a nézőt, hogy aztán szinte észrevétlenül fordítsa ki a dolgokat, színről a fonákjára, mely azonban a valódi lényegét is jelenti egyben. Pitiáner, apró-cseprő, közönséges dolgokat látunk, melyek azonban Ferreri meséjében szimbólumokká nőnek és egy koherens rendszert képezve adják ki a Maestro fanyar humorú, provokatív, de igen találó világképét, melyben nők és férfiak élik életüket, ahogy tudják. Ahogyan a való világban is teszik... Se szeri, se száma A húsban a korábbi filmekre visszautaló jelzésnek, motívumnak, van nagy zabálás, van naplemente a tengeren, van halál, az obligát kaszájával, van kés is, amint már említettem, és van sok minden más. Marco Ferreri Enciklopédiája, avagy a dolgok lényege. Asanisimasa: 8/10