asanisimasa

Xiaoshuai Wang, mielőtt az európai fesztiválok egyik kedvencévé vált, mintegy tanulmányai összegzéseként elkészítette Vittorio De Sica klasszikus Biciklitolvajok-jának és Bacsó Szerelmes biciklistáinak Pekingre hangolt remixét, avagy kerékpárosan szép az élet.

A valódi biciklinemzet
Felejtsük el azt az odvas közhelyet, hogy Hollandia a biciklinemzet. Még csak nem is Franciaország vagy Olaszország, bár velük már közelebb járunk az igazsághoz. A válasz igen logikus, természetesen Kína a világ első számú kerékpáros nagyhatalma, egész egyszerűen azért, mert ott élnek és ott szeretnek biciklizni a legtöbben. Hogy ez gazdasági kényszerűségből van-e így, vagy a hagyományos kínai egészségkultuszból fakad, nem tudni bizonyosan, tény, hogy például a töméntelen lakosságú Pekingben legalább annyian kerékpároznak, mint autóznak. A minapi Olimpia kapcsán sok kis színes híradás említette a horrorisztikus pekingi forgalmat, amelyet a viruló gazdaságnak köszönhetően felduzzadó gépkocsiáradat gerjeszt. Nos, ehhez vegyenek hozzá ugyanennyi biciklistát. (A mi városvezetésünk ennek kicsiny mását itthon látva sikoltva adná be egyöntetű lemondását. De hol vagyunk mi ettől!) A pekingi biciklista című film záróképén kétszer három sávos belvárosi mellékutat látunk Pekingben, melynek két szélén ugyanígy, kétszer három biciklisáv húzódik. Szélesen hömpölyög a tömeg mindkettőn, onnan erre s innen arra.

Biciklitolvajok
Guo Liangui fiatal vidéki srác, aki Pekingbe érkezik szerencsét próbálni. Senkit nem ismer a nagyonsokmilliós nagyvárosban, egy földijén kívül, aki egy kis boltocskát vezet. Szerencséjére, vagy mint később kiderül, inkább szerencsétlenségére egy biciklisfutár-céghez kerül, ahol sajátos konstrukció keretében méregdrága biciklit kap munkájához, amit viszont részletre kell megvásárolnia. Guo azonban örül, büszkén tekeri a vadiúj (és nyilván a valódinál is valódibb) Meridát, földije pedig irigykedve hümmög. Telnek múlnak a napok, a srác már majdnem kifizette a bringa árát, amikor egy halmozottan szerencsétlen nap virrad. Nem elég, hogy egy megrendelés kézbesítésének meghiúsult kísérlete súlyos jüanokba kerül Guónak, eközben még a méregdrága biciklinek is nyoma vész. A fiú, miután friss munkahelyéről is kirúgták, a várost járja, hátha megtalálja biciklijét. Meg is találja, de amikor vissza akarja szerezni, nem várt ellenállásba ütközik. Tisztára, mint a Biciklitolvajokban...

Szerelmes biciklisták
Bacsó Péter hatvanas évekbeli filmjét már nem lehet ennyire pontosan megfeleltetni e filmre, azonban ahogy Jian, a csillogó Merida új tulajdonosa szabadon szárnyalva tapossa a pedált a szerelem felé, az olyan, mint amikor András, Albert és Bence tekertek a Balaton-parton hasonló hangulatban, hasonló céllal, anno. Jian társas kapcsolatainak fontos tényezője a bicikli, ezzel kapcsolódhat a bandához, akik akrobatikus egyensúlyozós-ugrabugrálós biciklizéssel szórakoztatják magukat és egymást, illetve biciklizve randizhat a szintén biciklis Quin-nel. Két fontos szempont, bár számára a csillogó bringa nem az élet szükséglete, mint Guónak, csupán a szórakozás, a buli része. Azonban igen vágyott része, hiszen Jian családja nem engedhet meg egy ilyen drága kerékpárt fiuknak. Jiannak titkolózni kell előttük, hogyan jutott birtokába a bicikli.

Xiaoshuai Wang
bemutatkozó filmje ez a biciklis ballada, amely egészen bizonyosan a már többször említett neorealista alapvetés egyfajta továbbgondolása. Ahogy de Sicánál a biciklitolvajlás, majd visszalopás csupán ürügy, hogy ezen keresztül ábrázolja a háború utáni olasz társadalom nyomorát, életkörülményeit és jellegzetes figuráit, úgy Wang is mintegy mellékesen, de mégsem elnagyoltan mutatja meg a mai Peking kevésbé csillogó kerületeinek mindennapjait. Itt (még) alig jár autó, mindenki kerékpáron közlekedik. Az élet olykor legintimebb pillanatai zajlanak az orrunk előtt, az utcán. Egy nő épp fogat mos, a kiköpött víz alig kerüli el az előtte éppen biciklijével bekanyarodó Guót. A másik zugban idős férfi tai-chizik, odébb a külvilág tökéletes kizárásával hódolnak a go művészetének. Közhely, ahogy szinte futás közben étkeznek. Közben persze zajlik a hajsza a bicikliért is... Wang e filmmel a 2001-es Berlini Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíja mellett jelölve volt az Arany Medvére is, kijárva egyben az utat a következőkben megszületendő filmjeinek a nagy európai fesztiválokra.

Sajátos film
A pekingi biciklista, melyben a két fiúval egyenrangú főszerepet kap a bicikli. Míg Jiannak csupán eszköz, addig Guo élete társaként szereti, s úgy ragaszkodik hozzá, miképpen az életéhez. Semmi groteszk nincs azonban a filmben, Wang szinte gyermeki naivitással meséli el a történetet. A film ugyan nem éppen vibráló ritmusú, azonban a szellemes szerkesztésnek köszönhetően mégis lendületes alkotás. Kerékpáros tematikájú, minőségi játékfilmként pedig -mondjuk a nagyszerű belga Pedálkirályon kívül- mindenképpen egyedülálló film világviszonylatban is.

10/7

www.port.hu/a_pekingi_biciklista_shiqi_sui_de_dan_che/pls/fi/films.film_page

Az eddig jobbára mérséklet sikerű vígjátékokkal, illetve néhány drámával (köztük a Golden Globe-os Little Voice-al) jelentkező ír Mark Herman a holokauszt új nézőpontú feldolgozásával próbálkozik technikailag tökéletes kivitelezésű, ám olykor kissé érzelgős, máskor naiv, de a dráma súlyát megrázóan érzékeltető legújabb filmjében.

A holokauszt-filmek fogadtatása
Egyre több vád éri a holokauszt-témakört feldolgozó filmeket, hogy igyekvő jó szándékuk ellenére, ma már sokszor éppen az ellenkező hatást érik el. Már több generáció nőtt fel azóta, hogy zsidó vallású, származású embertársainkat az emberiség legcinikusabb és legőrültebb ideológiája nevében milliós tömegben irtották ki a külön erre a célra kifejlesztett csúcstechnológiájú haláltáborokban. Ezek a generációk sokszor épp ennek köszönhetően nem is ismernek zsidó embereket, a mozikban azonban látják az emlékezet és a "soha-többet-ilyet" szándékával készült filmeket, ám sokan elhíve bizonyos politikai szónokok és földalatti zugideológusok számító és paranoid szólamait, a filmeket egy feltételezett globális összeesküvés részeként hazugságnak, csak kicsit enyhébb esetben profitorientált hollywoodi giccsnek gondolják. Azt hiszem azonban, egy ekkora tragédia feldolgozása nem nélkülözheti a megindultságot, a képeknek sokkolnia kell a nézőt, különben mi végre bolygassuk hatmillió ártatlan ember emlékét, tény azonban az is, néhány alkotás túlzott igyekezetében olykor már olyan erős hatásokat, effektusok használ, hogy az némelyekben elutasítást válthat ki. Az ambivalens véleményeket tovább táplálja egyes radikális zsidó körök vélekedése is, miszerint a holokauszt ügyét hagyják meg a zsidóknak, ne hígítsák azt vásári szörnyoperetté, hatásvadász kacattá. Az érdeklődő, átlagos moziközönség -azért mégis a túlnyomó többség- viszont úgy működik, ha vidám, szórakoztató filmet lát, akkor nevet és szórakozik és másnap jókedvűen végzi munkáját, ha komoly, megrendítő drámára ül be, akkor megrendül és a katarzis megtisztító ereje által talán jobb emberré válik a továbbiakban. Persze, csak akkor, ha a film is jól van megcsinálva.

Technikailag és részleteiben tökéletes
Mark Herman filmje, A csíkos pizsamás fiú, mely a forgalmazó szerint teljes egészében Magyarországon forgott. A film első harmadában, a cselekmény szerinti Berlinben játszódó jelenetekben a figyelmes szemlélődő fel is ismerhet bizonyos budapesti városrészleteket, már ha ismeri Budapestet. A film ebből a szempontból újabb példa arra, hogy büszkék lehetünk fővárosunkra, hiszen a Thököly úti villasor akár Berlinben is lehetne, az Opera és a környező utcák szintén. Jó operatőr kell s semmi más, egyből kellemes, bájos és lakható hellyé válhat e kutyapiszkos, málló vakolatú, rosszkedvű város. Benoit Delhomme ilyen operatőr, aki látta A zöld papaya illatát vagy a Velencei kalmárt, az tudja, képes atmoszférát teremteni. Berlin békés, joviális világával szögesen ellentétes a láger és a mellette lévő parancsnoki villa temetői hangulata, a lágert sejtem, hol találták, a villára azonban nincs tippem. Empire-be oltott szecesszió, bauhaus felhangokkal, egy ravatalozó és egy bunker keveréke, itt lakik a láger az eszméhez lojális rideg ura. A film korabeli hitelét erősítik az aprólékos műgonddal összeválogatott kellékek, edények, szobrok, propaganda-plakátok, ruhák, babák, sőt még a kis srác focilabdája is. Kicsit zavaróak azonban az ékes angolsággal előadott dialógusok, valamint hogy egy SS-tiszt búcsúpartiján jazz szól (sic!), amit angolul (sic!) énekelnek. Azt elfogadom, hogy angol film angolul beszél, de a dalbetét és a zene lehetett volna német, már csak a hitelesség kedvéért.

Korrekten megformált karaktereket
produkálnak a kevéssé ismert, de közel sem ismeretlen színészek. David Thewlis (pl. Teljes napfogyatkozás) apa-figurája igazi rideg, céltudatos, az érzelmeit a sírig titkoló német SS-tiszt, míg a hű feleségből az igazságra ráébredve férjét elhagyó érzékeny nőt a Téglából ismerős Vera Farmiga alakítja. A két fiút alakító gyerekszereplő alakítása nehezen kritizálható, nincs is rá ok, de a Shmuelt játszó Jack Scanlon szemében mintha azt is látni, tudja mi történik, mi történhetett akkor és ott valójában. Persze, a másik srác, Bruno éppen ezt nem tudja, de hát erről szól a film, így az ő alakítása is pontos. Láthatunk még nagyszámú magyar színészt és civilt statisztaszerepben, derekasan helytállnak.

Mindent összevetve
Mark Herman filmje egy szépen, igényesen kivitelezett, becsületes alkotás, mely gyermeki szempontból szembesít a holokauszt problematikájával. A végkifejlet ismerős, fájdalmas és megrendítő. Bruno egy SS-tiszt fiaként és igazi németként felfedező akar lenni, de a haláltábort fedezi fel, s benne egy zsidó fiúban a barátságot találja meg. Ám e barátság törvényszerűen csak tragikus véget érhet, ilyen kegyetlen a történelem. Herman a gyermeki motivációkat kissé szögletesen, naivan ábrázolja, mint ahogy azt is, amikor a gyermekek ráébrednek, megértik a láger valódi célját. Hasonlóképpen naiv az igazságra ráébredő anya-szál is, itt bizony olykor túláradnak az érzelmek. A film vége azonban szikár, az utolsó képek erősek, kegyetlenek és hatásosak. Mint a Zyklon B.

10/7

www.port.hu/a_csikos_pizsamas_fiu_the_boy_in_the_striped_pyjamas/pls/fi/films.film_page

A "kapuzárási pánikként" ismert tünetegyüttes olykor meglepő cselekedetekre sarkallhatja az azt átélő középkorú férfiakat. Gyakran fordul elő, hogy kilépnek a látszólag problémamentes házasságból, ott hagynak csapot-papot, asszonyt, gyereket és további életüket egy feszes fenekű húszéves oldalán képzelik el. Olykor viszont a megújuló férfiasságuk helyett a legszörnyűbb rémálmukban sem látott borzalmakat kénytelenek átélni hamvasnak hitt új kedvesük mellett...

Jonas kétgyermekes családapa,
aki hajdani fotóművészi ambícióit a realitások talaján a lényegesen rosszabbul hangzó rendőrségi helyszínelő fotósi munkára módosította. A munkájából adódó szörnyűségek a rendőrség körében önvédelemként dívó morbid humorizálásnak köszönhetően a család életébe alig szivárog be, ettől függetlenül Jonas élete lassan a fásult unalomba fullad. Egy szokásos szombati shopping-túra alkalmával azonban a sors rettenetes autóbalesetbe hajszolja hősünket, melyet ugyan ő és családja óriási szerencsével sértetlenül vészel át, ám a másik autót vezető lány - Julia - kómába esik. Jonas másnap meglátogatja a kórházban a lányt, ahol annak rokonsága a lány ismeretlen barátjaként fogadja Jonast. Pillanatnyi ötlettől vezérelve Jonas úgy dönt, hogy nem oszlatja el a félreértést, a szép és fiatal Julia mellett marad, be-bejár hozzá és ápolgatja a lányt. Egy nap azonban Julia felébred, és Jonasban régen látott szerelmét, Sebastiant ismeri fel. Jonas ekkor véglegesen belemegy a játékba, otthagyja családját, feleségét és Julia mellett marad. A lány látványosan gyógyul, sőt teherbe is esik, úgy tűnik, a körülmények ellenére a pár élete jól alakul, azonban egy este kopogtatnak az ajtón... Jonas új élete ezután gyökeres és drámai fordulatot vesz, melynek következtében új megvilágításba kerül egész addigi élete, családja, kapcsolatai, amelyek a film végére az őket megillető helyre kerülnek. A film ötlete egy hosszú észak-norvégiai autóút alatt született a rendező, Ole Bornedal saját, ez irányú tapasztalatai alapján. A fáma szerint Bornedal baráti társaságban éppen Dániában élő családját hagyta el egy másik nő miatt, így e film a rendező egyfajta saját pszichodrámája is. A filmben látott történet nyilván az írói fantázia által kiszínezve kerül elénk, ám az, hogy személyes tapasztalatokon alapszik, mindenképpen a hitelességéül szolgál. A történet morbid, olykor kifejezetten frivol csavarjai azonban minden bizonnyal a képzelet szüleményei, bár ha végignézzük

a rendező korábbi munkáit,
talán már kevésbé meglepőek. Úgy tűnik, Bornedal előszeretettel vonzódik valamiféle "hullaházi romantikához", műfajilag pedig az olykor már a horrorba hajló pszicho-thrillerhez. Első filmsikerében egy egyetemista tanulmányai finanszírozása végett vállal munkát egy hullaházban, ahol aztán a növekvő számú hullák elkövetésével éppen őt gyanúsítják. Az éjféli játszmát a helyi, dán siker után két évvel Hollywoodban is megrendezhette Patricia Arquette-tel, Ewan McGregorral és Nick Noltéval. A remake címe Nightwatch - Éjjeliőr a hullaházban volt, ami szolid kultuszfilmmé is vált azóta műfajában. Ő rendezte az eddigi legnagyobb költségvetésű skandináv filmet is, Dina vagyok címmel, amely bár tulajdonképpen egy pompázatos himnusz az északi táj természeti szépségeihez, benne ismét fontos dramaturgiai tényező a halál. Jelen filmjének főhőse is hivatásszerűen foglalkozik holttestekkel: fényképezi őket. Azonban itt Bornedal tovább is megy, decens csavarral midlife crisisben leledző hősét egy kómában fekvő balesetes lánnyal hozza össze, aki ráadásul teherbe is esik a műtőasztalon. Azonban mielőtt józan értékítéletünk felszisszenne, szögezzük gyorsan le:

semmi beteges, nekrofil románc
nincs a filmben. Ole Bornedal biztos ízléssel nyúl témájához, filmje nem polgárpukkasztó botránykő és nem valami okkult szex-szekta kultuszfilmje, hanem egy precízen megalkotott pszicho-kaleidoszkóp egy fiatal férfi férfiasságának széthullásáról és egy érett férfi férfiasságának felépüléséről. Bornedal a bonyolult lelki folyamatok önvizsgálatával oly szívesen törődő skandináv lelkületéből fakadóan aprólékosan építi fel hőse személyiségét, akinek minden tette, legyen bármilyen meghökkentő is, tökéletesen indokolt. Ebben persze nagy szerepe van a Jonast alakító Anders W. Berthelsennek, de ez nem meglepő, a kulturális sajátságokból és hagyományokból (Ibsentől Strindbergen át Bergmanig, és tovább...) fakadóan a skandináv színjátszás mindig is érzékeny volt a mély lelki folyamatok eszközöktől mentes, mégis érzékletes megmutatására. A cselekmény bonyolításában is merész játékot űz Bornedal a nézővel, hiszen rögtön a film elején megmutatja az összes kulcsjelenetet, ám valahogyan a néző mégsem unatkozik a filmen. Úgy fűzi a jeleneteket, sűrűn élve az időben és térben vissza-vissza ugráló flashbackek segítségével, hogy egészen a végkifejletig feszült figyelemmel kísérjük Jonas és Julia történetét. Pazar, virtuóz munka a film, mely ráadásul tartalmassága mellett izgalmas is.

10/8

www.port.hu/csak_egy_szerelmesfilm_kaerlighed_pa_film__just_another_love_story/pls/fi/films.film_page

Az elégia (gör.: 'jajszó, panasz') fájdalmas, borongós hangulatú, a végén megnyugvásban feloldódó lírai költemény, ugye. Ehhez képest, az Elégia fájdalmas, borongós hangulatú, a végén az elmúlásban feloldó melodráma, a rendező, Isabel Coixet női témájú és női eszköztárú életművének szerves részét -eddigi utolsó darabját- képezve.

A spanyol Isabel Coixet
kedvenc témáit nézegetve könnyen hihetnők, a hölgy amolyan nagyszabású szappanopera-gyáros, hiszen bármelyik filmjének szinopszisát olvasva akár az az idióta reklám juthat eszünkbe, miszerint "most, hogy férfitársaink sietve távoztak, beszéljünk a hüvelygombáról". Az említett bőr- és nőgyógyászati problémáról ugyan nem szól Coixet életműve, ám, mint ahogy nemsokára látni fogjuk, messze nem járunk a "rendelőtől". Coixet témái szinte kizárólag amolyan "nőiek": az emberi kapcsolatok, azok bimbózása és zátonyra futása, szörnyű betegségek, csók, könny, szerelem és halál, s minden, ami ezzel jár, tömény romantika, hovatovább süppedős szentimentalizmus. Tévedünk azonban, ha egy újabb Conchita, a csúnya lány-féle szörnyűséget várunk. Coixet ott ül a művészfilmes szalonban, nyilván bodor cigarettafüstben és fojtott hangon susogja következő filmtervét hallgatóságának, a többi szalontag feleségének. A Berlini Filmfesztiválon különösen szeretik filmjeit, hiszen eddig kétszer jelölték Arany Medvére (Az élet nélkülem, ill. e cikk tárgya, az Elégia). Már az első alkalommal megtaláljuk a rendezőnő egyik alapmotívumát, a halálos betegséget. "Az élet nélkülem" egy halálos kórban szenvedő nő története, aki hátralévő rövid idejében megpróbál mindent megtenni annak érdekében, amiről azt hiszi, ez a jó és boldog élet. A film végén pedig teleszipogott papírzsebkendő-halmokat takaríthattak a mozidolgozók minden vetítés után, szerte a világon. "A szavak titkos életében" a főhős lesz nagyon beteg, nem a főhősnő, de a szenvedésnek, a megrázó önfeláldozásnak és a túláradó érzelmi viharoknak itt sem szab semmi gátat. Legújabb filmjében az érzelmi metronómnak ezek szerint újra a főhősnő felé kellene kattannia...

Sármos, hatvanas professzor
ehhez képest az Elégia főszereplője és jól tartja magát. Amolyan irodalmi megmondóember ő, egyetemi hallgatóságában rendre sok csillogó szemű ifjú hölgy lesi szavait, akik közül Kepesh professzor szívesen szemezget is. Sőt, gyakran még ágyába is viszi rajongó hallgatóságát. Egyszer azonban egy sugárzóan szép, különös ifjú hölgy lép be az előadóterembe, s ezzel Kepesh professzor élete gyökeresen megváltozik. Szenvedélyes szerelem kezd bimbódzani, kiderül, mennyire nem vén kecske az öreg, úgy tűnik, az Isten sem ment meg minket egy iszonytató happy endtől...

Decens szereplőgárda
jött össze Coixet harmadik nagyjátékfilmjére. A hatvanon jóval felül járó David Kepesht Ben Kingsley alakítja, kis kecskeszakállal, ám szexisen tar kopaszra nyírva. Megdöbbentően jó kondijával bátran vállalhatja az ágyjeleneteket is, nincs semmi szégyellnivalója az akár harminc évvel fiatalabb, lepedőakrobatikában utazó pályatársai előtt. Professzionális, klasszikus ívet húzó alakítása katartikus erejű a végén. Hozzá hasonlóan jó formában van filmbéli barátja, lelki tanácsadója, a hajdani szelíd motoros Dennis Hopper (George O'Hearn szerepében), akiről tudjuk, hogy fiatal korában a létező összes drogot magába tömte, lőtte, tolta és szívta, most azonban kicsattan az egészségtől (egy darabig legalábbis). Jó látni Hoppert egy színészileg méltóbb filmben is, a közelmúlt sok szánalmas zsékategóriás vacaksága után. No és igen, Penelope Cruz. Régen láttam, de ugyanolyan gyönyörű, mint a retusált kozmetikai reklámokon. Még a frufru is jól áll neki, amit előzetesen kifogásoltak néhányan. Gyakorlatilag kifogástalanul alakítja Consuelát, aki elcsavarja az agg prof fejét, bár néha olyan üresség van a tekintetében, hogy az ijesztő, de aztán mindig sikerrel fókuszál. Az érzelmes és romantikus jelenetekben pedig éppúgy lubickol, mint a drámaiakban. Ilyen alkat.

Tehát
a színészek önmagukban elviszik a hátukon a filmet, de nincs baj a forgatókönyvvel sem, sztoriszinten. Érdekesen, tanulságosan mutatja be egy idősödő férfi és egy fiatal lány kapcsolatát, ügyesen tárgyalja a benne rejlő buktatókat, Kepesh erkölcsi-etikai vívódását például a lényegesen fiatalabb lánnyal való kapcsolatot illetően, és ott csavarodik, ahol kevésbé várjuk. Philip Roth mestere az efféléknek, az ő regénye alapján íródott e film is. Nem marad kendőzetlen a Rothnál alapmotívum szexualitás sem, ami itt fokozottabban hordoz veszélyeket az ízlésbeli eltévelyedésre, azonban ennek mind képileg, mind verbálisan visszafogott ábrázolásával találkozhatunk a filmben. A pamlagon elkortyolt vörösbor bársonyossága, a halk zongoraszó, a bőrön simogató kéz suhanása akár a romantikus közhelyek gyűjteménye is lehetne, az Elégiában Isabel Coixet azonban ezeket sikerrel simítja bele egy klasszikus mainstream női moziba. Máshol sikítva utálná ki eme toposzokat a kritikus, itt azonban szerves stílusegységben vannak a helyükön.

10/6

www.port.hu/elegia_elegy/pls/fi/films.film_page

Aki kíváncsi, mi történik, ha a Guy Ritchie-féle Tarantinóba oltott európai krimi-retrót vegyítjük a Jirí Menzel és társai által képviselt cseh lírai kisrealizmussal, akkor nincs más választása, mint hogy megnézze Lars Von Trier Dogmájából induló Anders Thomas Jensen filmjét, avagy mit keres néhány füstölgő puskacső az én kis falumban?

Anders Thomas Jensen
fontos alakja az utóbbi bő évtizedben örvendetesen viruló dán filmművészetnek. Az elsősorban forgatókönyvírásban termékeny rendező a Mifune utolsó dalával egy igazi, certifikált Dogma-filmmel (a 3-as számúval) indította (rendezői) pályáját, ami akkor még komoly, az egyetemes filmművészetre is hatással bíró tett volt a ma már 283-ik darabnál tartó, tömegsporttá vált mozgalomban. Ezután szakított a Dogmával, és "hagyományos" filmek írásába, olykor rendezésébe fogott. Az Ádám almáira sokan emlékeznek még bizonyára, de ő írta többek között a szintén nagy port felvert Testvéred feleségét... vagy a Hogyan szeretsz című filmeket is. A Gengszterek fogadója 2000-ben készült, és a Mifunét nem számítva (az Soren Kragh-Jacobsennel társrendezésben forgott, ha lenne a Dogmában rendező...), ez első önálló játékfilmes próbálkozása. Ha lassan is, de ideért...

Nem Dogma-film
tehát a Gengszterek fogadója, hiszen az első jó néhány percben egy ízig-vérig krimit látunk, ami ugye kapásból tiltott a 8-as pont miatt (Tilos a műfaji film!). És üldözés, verekedés, meg az ezekkel járó macera is előfordul, ami ugye a 6-os pontban foglaltakat meríti ki. Négy koppenhágai maffiózó egy balul sikerült csempészügylet következtében úgy dönt, hogy ellopja a még nagyobb koppenhágai maffiafőnök pénzét, amivel délre, Barcelonába menekülnének, ahol meleg van, nyugalom és fény. A menekülés közben azonban egy kis falu határában roskadozó, elhagyott vendéglőben kényszerülnek meghúzni magukat, amely meglepő elhatározásra juttatja a kis csapat vezéregyéniségét, Torkildot / melynek következtében meglepő stílusváltáson megy át a film. A krimielemek (egy időre) a háttérbe szorulnak, és már-már melodramatikus visszaemlékezésekben ismerjük meg hőseink motivációját, erősen freudi megközelítésben. Eközben a terv is változik, Torkild pompás lehetőséget lát a roskatag vendéglőben, a nála lévő tetemes maffiapénzből megvásárolja a házat és elkezdi felújítani, a többiek kezdeti megrökönyödésére, majd későbbi fokozódó lelkesedésére. Ezalatt lassan, olykor kifejezetten menzeli hangulatban szocializálódnak a falu társadalmába, ám a nagy koppenhágai maffiafőnök a pénzéről még nem mondott le. Így lesz biztosított a végső finálé stíluskavalkádja, felváltva izgulunk, sírunk, nevetünk.

Pontos, jól megrajzolt karakterekben
bővelkedik a film. Torkild (Soren Pilmark) negyvenéves korára a gyerekkori almatolvajból kiégett maffiózóvá érett, alapjában azonban jó ember (alapjában jó ember itt mindenki, Eszkimó, a nagy bandavezér kivételével), akinek csupán egy békés, saját hely kell, hogy letelepedjen és csendben éldegéljen. Peter (Ulrich Thomsen) is jó ember, bár inkább csak narkózni szeret, míg van mit szívni, ha elfogy, akkor megteszi a sör is. Stefan (Nikolaj Lie Kaas) állandóan nassol valamit, míg Arne (Mads Mikkelsen) a szája szegletében lógó elmaradhatatlan cigivel jobbára nagyszámú fegyvereivel törődik. Az ellenállhatatlan színészi alakítások és a már említett flashbackek révén teljes, húsvér figurákat kapunk, akiket jól egészítenek ki a mellékszereplők: a nagyon-nagyon brutális Eszkimó, mintha a Menzel Én kis falum-jából idepottyant zseniális, ám részeges körorvos, Arne kissé együgyű, ám fehérmájú barátnője, illetve a mindig a legrosszabb pillanatokban feltűnő kelekótya vadász.

Szórakoztató film
a stílus- és műfajkavalkád ellenére a Gengszterek fogadója, fogalmazhatnék úgy is, hogy tulajdonképpen két filmet kapunk egy jegy áráért. Egy klasszikus üldözéses krimit és egy romantikus melodrámát, de úgy, hogy ezek szépen erősítik egymást. Mert üldözéses kriminek azért lassú a film, de így éppen van elég idő a karakterek alapos bemutatására, motivációik kibontására és egy alapos jellemfejlődésen való "keresztülvezetésükre". A romantikus melodrámának pedig jól jön egy kis izgalom. Fura humora van Anders Thomas Jensennek, talán ennyiből is érzékelhető, ám bizonyos pillanatokban lehet, hogy némely néző fel fog szisszenni, hiszen a rendező meglehetősen magasról ejt bizonyos normákra, mint például filmben hogyan ábrázolható állatok megölése, stb. A film szempontjából persze ezek alaposan indokolt jelenetek, amellett, hogy körülbelül annyira brutálisak, mint bármelyik tucatakciófilm tucatjelenete. Vagy másképpen, az olykor erőszakos jelenetek tökéletes ellenpontozásai a filmen végighúzódó édesbús melankóliának és bölcs humánumnak. Igaza van David Lynchnek, aki ezt nyilatkozta a filmről: "Olyan, mint a kandalló - órákon át lehet nézni."

10/7

www.port.hu/gengszterek_fogadoja_blinkende_lygter/pls/fi/films.film_page

Milyen lehet, ha egy nyuszi kipottyan Hugh "Playboy" Hefner nyusziparkjából, és egyenesen egy intrikáktól, gátlástalan nyomulástól és irigykedéstől vibráló légkörű egyetemi koleszba cseppen? Körülbelül ugyanolyan, mintha Kelemen Annuska nyerne felvételt az Eötvös Kollégiumba. Tanulságos, mulatságos és egy kicsit kínos.

Kedvelt filmes közhelyek
Valószínűleg tanítják az amerikai forgatókönyvíró iskolákon, hogy az a legbiztosabb, ha mindenki a saját életéből meríti témáit, talán ezért játszódik oly sok amerikai vígjáték az egyetemi kollégiumvárosokban, a campusokban, megengedve, hogy minden szkripter járt egyetemre. Széles a skála a horrortól a drámán keresztül a vígjátékig, erősítve azt a közvélekedést, miszerint egy kollégista élete csupa móka, kacagás, kivéve a vizsgaidőszakot, amikor jön a dráma, sőt olykor a végén a horror. Műfajtól függetlenül ugyanazok a figurák tűnnek fel, a nyomulós jó tanuló-vezérszurkoló bombacsaj, a sármos, de nagyon buta menő csávó, aki általában sportoló is, a szeplős, szemüveges, de igazából nagyon jófej csúnyalány, a nagyon okos lúzer, a kevésbé okos, de szintén lúzer haverjaival. No meg azok a hülye görög betűs kolesznevek, hogy kappadeltagammapszí, meg thétaműalfazéta, stb., stb. A hollywoodi zsánerfilmek kedvelt és valós luxus-mennyországa a Playboy-birodalom atyjának, Hugh Hefnernek nonstop partizó, párnákkal, úszómedencékkel, pálmafákkal, koktélhegyekkel zsúfolt, csippendél fiúktól és nyuszimuszi lányoktól hemzsegő villája, amelyet nyilván sokan irigyelnek a már kissé rozoga öregúrtól. A házinyuszi című filmben e két toposzt gyúrta egybe az Adam Sandler-művek.

Nagy a tülekedés
A habos-babos, édibédi, tüncibünci bulizás persze a látszat csupán a Playboy-villában, a lányok célja nem más, mint bekerülni az áhított magazinba, hogy őket csodálja az egész férfivilág, mint pl. Miss Novembert. Shelley, az alanyi Barbie baba is ennek a tülekedésnek köszönhetően pottyan ki a buliból. Egy reggel, éppen a 27-ik szülinapi partija után levelet kap Hefnertől, hogy viszlát, túl öreg vagy már ide kicsi Shelley. Pityeregve oldalog el nyikorgó ócska kombijában, amely úgy tűnik otthonává is válik egy jó időre. Egy félreértés következtében mégis dutyiban tölti első éjszakáját, hogy a következő napja egy egyetemi városban találja. Megtetszik Shelleynek a divatos, felszabadult és vidám egyetemista ifjúság és megpróbál közéjük vegyülni. A Barbie-ba öltözött, butuska Shelley azonban kilóg az egyetemisták közül, azonban úgy látszik, talál munkát: ő lesz a háziasszonya a Zéta kollégiumnak. A baj csak az, hogy a Zéta a legbénább csajok gyülekezete, és ezt az állapotot minden eszközzel igyekszik is fenntartani a konkurens, menő csajokból álló Mű. Shelley azonban beveti mindazt, amit a Playboy-villában tanult: a pasik figyelmének felkeltését. E tehetségével meglepő eredményeket ér el a Zétás csajokkal.

A "Doktor Szöszisödés" folytatódik
Talán a Reese Whiterspoon berobbanásával emlékezetessé vált Doktor Szöszi a legismertebb film abban a hadjáratban, amelyet a kultúráktól függetlenül terjedő szőke nős-viccek sztereotípiái ellen hirdettek meg a szőke nők és a szőke nőket imádó férfiak. E "hadjárat" célja, hogy tudatosodjon mindenkiben: egy szőke nő még nem biztos, hogy buta. A házinyuszi című filmvígjáték ebből a szempontból plusz jelentésréteggel gazdagítja e harcot, miszerint lehet, hogy némely szőke nő buta, de attól még lehet szeretetreméltó, még ha úgy is néz ki, mint egy Barbie baba. Főleg, ha talpraesettségével, jóságával megállja a helyét egy, az övénél intellektuálisabb közegben is. Ebben a tekintetben a hollywoodi "Doktor Szöszisödés" folytatódik. (Sharon Stone most nem/sem számít...) A házinyuszit gyártó, Adam Sandler produceri irányítása alatt működő csapat egy hatalmas hibát azonban biztosan vétett: a valóságban a Playboy-nyuszik a csupán fenekükön pomponos felszolgálók, akiket fényképeznek, azok a playmate-ek. Shelley igaz, Miss November akar lenni, de az is elhangzik, hogy már fényképezték. Egy pincér fel is ismeri a filmben. Ezzel a lényegtelennek tűnő, itt mégis alapvető kérdést érintő tárgyi tévedéssel a film alapja is instabillá vált, nem is kicsit. De sebaj, értjük miről szól. Elég egyfenekű a történet, nehéz elveszni benne. Anna Farisnak szép feszes a feneke, tény, mint színésznő kiválóan hozza azt a figurát, amelyet itthon K.Annuska szállít, s amit odakint a Paris Hilton-Lindsey Lohan-Britney Spears által univerzum fémjelez. Anna Faris bőven belefér ebbe a csillagzatba. A film egymondatos tanulságának megfejtése vélhetően nem fog gondot okozni a rajongótábornak sem, főleg, hogy jól a szánkba is van rágva. Ettől függetlenül a film célközönsége vélhetően sikongva fog szórakozni, ám más inkább menekülni. Rétegmozi ez, a rózsaszín, habosbabos típusúból.

10/4

www.port.hu/a_hazinyuszi_the_house_bunny/pls/fi/films.film_page

Párhuzamos életsorsok folydogálnak a cseh-osztrák határ két oldalán. Ausztriában már régen langymeleg a jólét, míg Csehországban a bársonyos forradalom győzelme óta az emberek még a régi rendszer körülményei között élnek. A határ átjárhatóságával közeledhet-e a két nép, a két kultúra? - Ulrich Seidl 1992-ben készült filmjében a tőle elvárt markáns választ adja a kérdésre.

Egy rendező, egy film
Mondják, az igazi nagy filmrendezők ugyanazt a filmet forgatják egész életükben. Az osztrák Ulrich Seidl e tekintetben (is) nagy rendező, hiszen eddigi majd' harminc évet felölelő pályáján gyakorlatilag minden filmjében ugyanazt a témát vizsgálja: a saját, viszonylagos anyagi jólétben élő, de testi, lelki, érzelmi szempontból a végletekig leépülő, elsivárosodó osztrák társadalmát. Talán a történelmi és kulturális vonatkozások miatt azonban a Seidl ábrázolta képet nyugodtan vehetjük érvényesnek egész Közép-Európára is. Seidl minden filmjében egy társadalmi részproblémára fókuszál (pl. a törpék, a városi kisállat-tartók hétköznapjai, a kelet-nyugati migráció, stb.), azonban ezt saját filmes nyelven, rendkívül konzekvens képi világgal, pályáján következetesen végigvitt motívumrendszerrel teszi. Nincs talán még egy hozzá hasonló rendező, aki tulajdonképpen dokumentumfilmesként ilyen kidolgozott, kiérlelt művészi utat járjon. Eleve, a dokumentumfilmezés ki is zárná az öncélú, vagy akár a témának alárendelt művészi látásmódot, hiszen ez már szubjektív megközelítés lenne, hiszen a dokumentarista szemlélet lényegének a valóság leghitelesebb ábrázolása kell legyen. Persze, vannak/voltak már efféle törekvések régebben is, példának okáért vegyük Godfrey Reggio grandiózus Koyaansiqatsi-Powaqqatsi-Naqoyqatsi trilógiáját, amelyben a képek a zene által ritmizált áramlása sugall bizonyos mondanivalót, de vissza is mehetünk mondjuk Dziga Vertov felvevőgéppel játszó emberéig, amely ha innen nézem filmdokumentum, ha onnan, akkor expresszionista montázs. Történtek sikeres próbálkozások a realitást a fikcióval összemosó történetmesélésre is, amely fából vaskarika, hiszen valami vagy valódi, vagy elképzelt. Mégis hosszú a kitűnő példák sora a korai Tarrtól, Jelestől Ken Loachig vagy akár Kim Ki-Dukig. Seidl mindkét utat egyszerre, osztrákos perfekcionizmussal összeötvözve járja, sikeresen. Világosan látja maga körül a világot, és megvan a nyelve hozzá, hogy ezt el is tudja nekünk mesélni. Ezért tűnhet úgy, hogy mintha egy filmet rendezne egész életében, de az valójában a minket körülvevő valóság sok-sok szelete, Ulrich Seidl markáns, provokatív olvasatában.

Párhuzamos sorsok
A Tervezett veszteségek című filmjében két, a cseh-osztrák határ két oldalán élő idős ember tétova egymásra találásának kísérletét ismerhetjük meg. Az osztrák Sepp éppen felélni kezdi nemrég elhunyt felesége által gondosan előre lefagyasztott élelmiszermennyiséget, ezért úgy dönt, kell egy asszony a házba. Feleségnek, de inkább csak olyan házvezetőnőnek. Nap, mint nap kibiciklizik a határba, hogy ott távcsövén keresztül lesse a cseh oldalon élő Paulát, a kiszemelt "áldozatot". Paula odaát rezignált egyhangúsággal éli mindennapi életét, tyúkot vág, és nővéreivel trécsel a régi szép időkről, néha pedig a mára már lazán őrzött határsorompónál találkozik Seppel, akivel pletykát és hirdetési újságokat cserélnek. Paulát lenyűgözi az osztrák oldal áruházainak árubősége, kényelmes jóléte...

Első pillantásra
mintha kifejezetten meleg, barátságos képet festene Seidl a jól élő osztrák bácsi és a szegény cseh özvegyasszony közeledéséről, s ennek kapcsán a két egymás mellett élő kultúráról, azonban a film nyitó jelenete már hagy bennünk némi kételyt. Egy sáros tanyaudvarban egy részeg félnótás mutat be bizarr sztriptízt két, különböző adóra hangolt rádiókészülék hangjára. Efféle jeleneteket a Youtube videómegosztó oldalon szokás látni, olykor milliós kattintásszámmal. Lásd Szalacsibácsi és társai. De aztán szép képeket látunk Sepp tüchtig, rendezett, de magányos életéről, valamint Paula kopott, elhasznált, gyűrött, de Seppénél lényegesen vidámabb, élettelibb hétköznapjairól. A két idillt csak néha szakítják meg a vidéki élet városi szemmel brutális pillanatai, egy nyúl, egy disznó, egy tyúk étkezési szempontból történő kivégzésének naturális képei, vagy egy falusi részeg este groteszk jelenetei által. Tovább tagolják a filmet a rendre felhangzó (Seidlre szintén oly jellemző) édeskés osztrák slágerek, valamint a cseh faluban a közösségi hangszórókból rendre felhangzó cseh népzene. Néha viszont megállapodunk az előírásszerűen csipkével letakart tévékészüléknél, vagy a gondosan életképbe rendezett émelyítő porcelángiccseknél, hogy aztán tovább lendüljünk egy, a konyhai robotgépek fétikus jellegét hangsúlyozó montázzsal; ez így összhatásában már korántsem egy idilli képet sugárzó film, hanem Ulrich Seidl sarkos, olykor gúnyos, kíméletlen, de tiszta és hiteles látlelete a világ ezen szegletéről s a benne élni kényszerülő emberekről. Képzeljünk el egy filmet a Menzel-Tarr-Kaurismaki-John Waters által képzett koordinátarendszer eredőjében: Nos, ez az.

10/9

www.port.hu/tervezett_veszteseg_mit_verlust_ist_zu_rechnen/pls/fi/films.film_page

Aki, mondjuk a világ folyásán elmélázva lépett már kutyaszarba, biztosan alkotott valamilyen képet a nagyvárosi kisállattartás tarthatatlan helyzetéről. Ulrich Seidl, a markáns hangú osztrák botrányfilmes eme 1995-ben készült filmjében fejti ki a témában alkotott egyéni és provokatív álláspontját.

A tökéletes helyettesek
A XX.század vége, Bécs. A jóléti mintaállam csecsebecse fővárosa. A szomszéd kertje mindig zöldebb elve alapján hihetnők, ott minden rendben van. Mondjuk, aki messzebb merészkedett a Burg, Mariahilfer Strasse, Grinzing mélabús romantikájából, annak már lehet némi fogalma arról, hogy a szomszéd is inkább a hátsó udvarba sepri a szemetet. Ha láttunk már Ulrich Seidl-filmet, akkor abban is biztosak lehetünk, a kíméletlen osztrák filmes itt fog turkálni. És ha turkál, valamit talál is. Házi kedvencek című, 1995-ös filmjében a jóléti társadalom egyik tipikus problémájára világít rá: az elmagányosodásra. Pontosabban, hogyan élik meg a társadalom elmagányosodó tagjai a magányukat. Úgy, hogy valamiféle állatot tartanak. Sokan kutyát például. A kutya a leghűségesebb társa az embernek. Mint falkaállatnak, genetikusan vezérre van szüksége, s mivel falka nincs (itt legalábbis) vezér az, aki enni ad és befogad: a gazdi. Sokfajta kutya létezik, sokféle méretben, színben, mentalitásban és képességekben, így sokféle igényeket tudnak kielégíteni. Van, aki kiképzi, mint egy őrkutyát, le s fel vonul vele, van, aki fésülgeti, nyírja és versenyezteti, van, aki beszél hozzá, van, aki csak belerúg néha, és olyan is van aki ölelgeti, becézgeti. De nemcsak kutyákat tartanak az emberek, előfordulnak nyulak, patkányok, madarak és halak, és a legkülönfélébb házi- és háziasított vadállatok. Egy dologban egyeznek e teremtmények: mindenképpen kevesebb gond van velük, mint a szomszédban vagy akár mellettünk élő embertársainkkal. Tökéletes helyettesek ők, majd' megszólalnak.

Ulrich Siedl
azonban nem az a filmes, aki rózsaszín szűrőn keresztül fest idilli képet az emberről és az ő házi kedvenceiről. Az osztrák filmest elsősorban Kánikula című, a 2001-es Velencei Filmfesztiválon a Zsűri Nagydíjával jutalmazott, ám sok helyütt nyílt és provokatív látásmódjáért botrányt aratott filmjéről ismerik. Mostanában azonban a Cirkogejzír és a Mundruczó Kornél-féle Kino (volt Szindbád) mozik mögött tevékenykedő forgalmazóknak hála, sok filmje jön be hozzánk, így kerülhet terítékre a Házi kedvencek is. Szenvedélyesen a problémák mélyét, gyökerét kutató filmes Seidl, saját, egyéni látásmóddal, erős vizualitással, komplett, szinte az összes filmjén végigvonuló motívumrendszerrel. Hangja líraian groteszk, képes a valóság legszörnyűbb képeit is valami szürreális szépségben ábrázolni, amellyel viszont a legtisztábban, leghitelesebben magát a valóságot mutatja meg.

A szeretet végzetes iránytévesztéséről
szól a Házi kedvencek című filmje, amelyben az emberek egy csoportja, a film szereplői, fontosabbnak tartják szeretetük egy meleg, puha szőrös, szuszogó, nyöszörgő kisállatra való pazarlását bármelyik embertársuknál. A film szereplőinek (egytől egyig önmagukat alakító valós figurák) olykor csak megértően hallgató, vagy nyugtázólag vakkantó, horkantó, szusszantó beszélgetőtársak állataik, amik máskor viszont szinte kizárólagos élettársakká, végletes esetben szülő-gyermek kapcsolattá, sőt testi, szexuális kapcsolattá is válhatnak. Seidl e filmjében is kíméletlen nyíltsággal lebbenti fel e fátylat a társadalom eme sötét (bár sokszor igencsak rózsaszínre mázolt) bugyráról, talán a néző van a legnagyobb zavarban, mert tudja, igaz, valós amit lát, mégis hihetetlen. Döbbenetes, milyen nyíltsággal szerepelnek az emberi szereplők a filmben. Némelyikük hosszasan csókolózik kutyájával, másik csak elmélyülten a hasát vakargatja vagy önfeledten, egy szál tangában hancúrozik vele. Ám a legtöbbjük ágyba is bújik kedvencével. E túláradó szeretet, beteges formájában már szerelem azonban Seidl olvasatában a társadalom kudarca és mintegy vége is. Ezek az emberi lények véglényekké váltak, értelmes emberi létre, munkára, szellemi teljesítményre már képtelenek, idejüket kedvencükkel való gügyögés és becézgetés tölti ki. Az állati szereplők néhol ezt élvezik, néhol szemmel láthatóan és füllel hallhatóan ellenállnak. Az ember, a főállat azonban annyira még erős, hogy akaratát a kisebbre kényszerítse. Így viszont túlélni bizonyosan nem fog, következtethetjük ki a filmből. Ulrich Seidl most is pontos és lényegre törő képet alkot egy olyan jelenségről, amely általában és egészséges formájában nagy társadalmi elfogadottsággal bír. E film azonban biztosan fog vérre menő vitákat generálni, kiveri a biztosítékot állatvédőknél és a városi állattartást ellenzőknél egyaránt, ám ezzel Seidl a célját elérte. (Csak zárójelesen tűnődöm: valamilyen okból a macskások kimaradtak a filmből...)

10/8

www.port.hu/hazi_kedvencek_tierische_liebe/pls/fi/films.film_page

Ulrich Seidl gőzmozdonyerejű, katartikus filmje két fiatalember párhuzamos, de ellentétes mozgásirányú története kapcsán mesél életről, halálról, boldogságról és szenvedésről.

Ulrich Seidlről
a legtöbbet talán e film készítése kapcsán legtöbbször emlegetett történet mond el. A viszontagságos forgatás során kétszer tűnt Seidl igazán boldognak: egyszer Kelet-Szlovákiában, amikor a tornádó erejű hóvihar szinte betemette a stábot, másodszor pedig Ukrajnában, amikor a mínusz 30 fokos hidegben az operatőr keze majdnem odafagyott a kamerához. A már-már "tarrbélai" maximalizmusú osztrák rendezőt legtöbben talán a sokfelé botrányt okozó Kánikula kapcsán ismerhetik, mint a velencei zsűri Nagydíját elnyert alkotása és mint az osztrák társadalmat kendőzetlenül és cseppet sem hízelgő (égővörös) színben feltérképező botránymű. És most már az Import/Export után is, hiszen tavaly Cannesban Arany Pálma-jelölést kapott. Seidl filmjei kivétel nélkül botrányt okoznak, amerre bemutatják őket, nincs a világnak olyan liberális társadalma, ahol simán átsiklanak a szexualitás, a halál, és a legkülönfélébb penetrációk általa preferált nyílt ábrázolásán. Seidl azonban amellett, hogy provokatív képeivel atombiztosan magára vonja a közfigyelem fénykörét, tartalmával és mondanivalójával is figyelemreméltó, esztétikailag is igényes filmeket készít.

Import
A befelé, tehát Ausztria irányába való mozgást Olga, a szép, szőke ukrán ápolónő jelenti. Olgának elege van a sanyarú ukrán életsorsból - melynek hiteles és illusztratív időjárási hátterének megtalálása oly nagy örömet okozott a rendező Seidlnek - és a békés jólétbe vágyik. Végre megérkezik a várva várt meghívólevél, Olga mindenét feladva, édesanyját, gyerekét otthon hagyva elutazik. Kint Bécsben azonban a rideg valósággal szembesül: korántsem tárt karokkal várja őt a gazdag Nyugat. Alantasabbnál alantasabb munkalehetőségek, megaláztatások várják, míg egy elfekvőben kap munkát, mint takarítónő, ahol Erich, az egyik haldokló beteg megkéri a kezét...

Export
Ezzel párhuzamosan Paul, a szakadt bécsi suttyó, miután minden munkahelyén megbukik, nála is suttyóbb mostohaapjával keletre indul, hogy ott nyugaton már lejátszott nyerőgépekkel üzleteljen. Szerény pénzük Kelet-Szlovákiában és Ukrajnában az ottani viszonyok közt jelentős összegnek bizonyul, legalábbis sörre és kurvákra bőven elég. Paul azonban nem válik boldoggá ettől, élhetetlensége tovább lökdösi a semmibe.

Az elérhetetlen boldogság képei
Ulrich Seidl filmjeiben soha sincs jó idő. Általában esik az eső, minden sárban és lucsokban tocsog, ronda nyirkos idő van, ha éppen nem a tél csikorog vagy olvasztó a hőség. Még véletlenül se sugalljanak a képek egy szemernyi nyugodtságot, jólétet és harmóniát. Seidl általános mondanivalójának ez semmiképpen nem felelne meg, filmjei a kizökkent világról, a jólét társadalmának magányosságba süppedt egyedeiről, a szánalmas jelenről és dicstelen elmúlásról szólnak. Mégsem egyértelműen rosszkedvűek e filmek, mint ahogy Tarr Béla filmjeiben is fel-felnevetünk néha (magunkat látva), Aki Kaurismaki pedig néha kifejezetten vicces filmekkel áll elő. Seidl filmművészete belőlük táplálkozik egyrészt. Másik fő szellemi táptalajául a hetvenes évek nagy szabadszájúi szolgálhatnak: Makavejev és Ferreri. A kietlen, lepusztult lelki, anyagi és szellemi világ olykor groteszk, olykor már szinte transzcendens ábrázolása szemtelen, direkten provokatív, harcias és nyílt őszinteséggel. És a "Budapesti Iskola" néven híressé vált dokumentarista műhely hitelességével, hogy még egy hazai előképet említsek. Felületesen mintha dokumentumfilm lenne az Import/Export is, címe is inkább sugall egy külkereskedelmi ügyletet "tényfeltáró" riportfilmet, mint jelenkori társadalmi folyamatok nagyon is valóságos apokaliptikus vízióját. A dokumentarista látszat a film húsba vágó, felénk túlontúl ismerős hitelességét jelenti, a biztos környezetet a film által sugallt lesújtó mondanivalónak: a Paradicsom csak merő hitegetés, kapuja elérhetetlen messzeségben, és amúgy is zárva van. Az odáig vezető út pedig sírás, rívás, fogaknak csikorgatása. Az ellentétes irányú, de azonos célba tartó pokolra szállást szikár, geometrikus, olykor teljesen szimmetrikus kompozíciójú képekben, olykor megrendezett életképekben látjuk. Jelen van Seidl teljes motívumkészlete, a kutyától, a wiener schitzeltől, a havas, lucskos időn át a kukucskálós és telefonszexig, a már szürreálisan esztétikus rothadó lakótelepekig és az eget szabdaló villanydrótokig. Az Import/Exportban mindezek szinte lírai finomsággal egybegyúrva látható korunk egyik legerősebb és legfigyelemreméltóbb hangú rendezőjétől.

10/9

www.port.hu/importexport_importexport/pls/fi/films.film_page

Az arab világból a gazdag Svédországba emigrált fiatalok beilleszkedési zavarainak humoros feldolgozásaival nevet szerzett libanoni-svéd Josef Fares ezúttal az élet durvább oldalával foglalkozik. Új filmjének témája a hétköznapi oktalan és cél nélküli erőszak, stílusosan mosoly nélkül.

Születésnap
Leo, a szimpatikus (néha a sorozatbéli kedvenc sorozatgyilkosunkra, Dexterre hajazó) fizimiskájú fiatalember, családja és barátai körében éppen 30-ik születésnapját ünnepli. Mintha Thomas Vinterberg mára klasszikussá vált dogmáját, a Születésnapot látnánk, kézikamera, hebegés, baljós árnyak. A folytatás már nem ennyire dogmatikus, ám nem kevésbé brutális. A szolid partiról Leo barátnőjével határozott szalonspiccben hazafelé tart, amikor a srác dolgát végezni betér egy még nyitva tartó csehóba. A lány kint várakozik, a bárból épp kilépő, unatkozó maffiózók nem hagyják ki a kínálkozó ziccert: belekötnek a már igencsak álmoskás lányba. A lány persze elutasító, ám ez csak olaj a tűzre, amit Leo újbóli feltűnése csak tetéz. Nem kérdés, mi történik, pofonok csattannak, az egyik maffiózó lefejeli a fiút. Ekkor még úgy tűnik, ennyivel megúszták a kietlen és rideg svéd éjszakát. Vérző orral és zúzódásokkal, de már józanul sietnek hazafelé, amikor néhány sarokkal odébb egy nagy, fekete autó kanyarodik eléjük, az ajtók felpattannak, a két maffiózó nem gondolja, hogy ennyivel vége az estének. A dulakodásnak egy lövés vet véget. A következő képen már Leot a kórházi ágyon látjuk, éppen két hűséges barátja, Josef és Shahab érkezik látogatóba, ugyanebben a pillanatban a szomszéd szobában Leo barátnője belehal a haslövésbe...

Hétköznapi erőszak,
ami veled is megtörténik minden áldott nap. Enyhébb formáit már szinte észre sem vesszük. A szomszéd rád csapja a kaput, félrelöknek a buszajtónál, alulművelt ellenőrök és őrmester-lelkű hivatalnokok egzecíroztatnak csak azért, hogy hogy tudassák veled, ebben a pillanatban itt ők az hatalom letéteményesei. Rezignált fapofával nézzük, ahogy egy anya ocsmányul káromkodva két kézzel rázza síró, hatévesforma kisgyermekét, és magától értetődő természetességgel kerüljük ki a szabálytalanul parkoló, méretéből adódóan a kerékpárutat és a járdát egyaránt lezáró hatalmas fekete luxusterepjárót. A legtöbb embernek eszébe sem jut, hogy igazságot tegyen ezekben az apró-cseprő ügyekben, vannak azonban olyan mindennapos agressziók is, melyek már a bűncselekmény jogi fogalmát is vastagon kimerítik. Kocsmai nézeteltérések alkalmával sokszor pofonok csattannak, vannak akik a csajozást bonyolítják túlságosan "határozott" eszközökkel. Tele vannak az internetes fórumok önbíráskodó biztonsági őrök rémtetteivel. Igazságérzetünk itt már sokszor követelne elégtételt, de ilyenkor a törvény már alszik, így magunkra maradunk. De hát ki szálljon szembe a szétspurizott agyú tömény agresszióval, amint épp ezerrel nyomul a csajodra? Leo azon kevesek közül való, aki ezt megteszi. Szeretnénk hinni benne, hogy sikerrel járhat, egy idealizált álommoziban valószínűleg úgy is járna. A Leo, Josef Fares filmje, azonban egy két lábbal a földön álló, a valóságot tiszta szemmel néző filmes alkotása, ahol minden úgy történik, ahogy az a valóságban szokott. Sajnos.

Josef Fares
Svédországban letelepedett libanoni szülők fia, akinek a Leo már a negyedik játékfilmje. Előző filmjeiben különböző társadalmi kérdéseket boncolgatott realista eszközökkel, sok humorral. Egy előre elrendezett házasság, piti bűnöket elkövető rendőrök, egy libanoni fiú csetlései-botlásai az övétől tökéletesen eltérő kultúrát képviselő Svédországban. Új filmjében komorabb hangot üt meg, de témája, a társadalomban tapasztalható indokolatlan erőszak ezt igényli. A realista szemlélet marad, ezt támasztja alá, hogy ő maga, és a film többi szereplője is saját nevükön szerepelnek a filmben.

A bosszú íze a vér íze
Ha sérelem ér, a hagyomány azt követeli, állj bosszút. Ezt diktálja a vér is, a józan ész azonban tiltakozik. "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel" - mondja az Írás, de ezt mondja Josef apja is, amikor a fiúk előállnak a bosszú tervével. "Két rossz tett nem egyenlő egy jó tettel." A fiúkat, elsősorban a barátnőjét elvesztő és a sérelmet tulajdonképpen elszenvedő Leót ez azonban már nem érinti meg, a bosszú vágya már véglegesen beszippantotta. Fares csak éppen annyira moralizál, amennyire ezt a téma iránt tanúsított józan bölcsesség megkívánja, nem áll fel szószékre, nem prédikál. Ellenben, köszönhetően az elképesztően intenzív színészi jelenléteknek is, a lehető legprecízebben és leghitelesebben mutatja be egy érzékeny és hű baráti társaság felőrlődését a tragédiában, valamint hogyan válik egy egészséges ember dühöngő és a bosszúvágytól elvakult őrültté a ránehezedő és emészthetetlen tragédia súlya alatt. A dráma súlyát erősíti a jeleneteket hosszú fekete blankokkal elválasztó, már-már rusztikusan feszes vágás, melynek ugyan néha dramaturgiailag fontos események is áldozatául válnak, de ezeket a hiátusokat az értő közönség nyilván gondolatban pótolja. Fares nem keres új utakat filmjével, a feltett kérdésre sem ad olyan választ, amelyet eddig még senki sem válaszolt meg, ellenben egy mindenkit érintő és túl sokak által a bőrükön is tapasztalt problémára olyan intenzitással világít rá, hogy azt még a vak is meglátja. Ez nagy dolog.

10/7

www.port.hu/leo_leo/pls/fi/films.film_page

Valahol, egy messzi, messzi galaxisban már három év telt el azóta, hogy a gonosz Sith és a jóságos Jedi lovagok harca beteljesedett. Ezzel, mintegy szimultán, a mi galaxisunkban e könyörtelenül múló idő, bizonyos George Lucast arra sarkallt, hogy húzzon egy vadonatúj kockás flanelinget, fogja a laptopját és nekilásson befoltozgatni azokat a lyukakat, melyek minden idők legnagyobb csillagmeséjének "szövetén" tátonganak. Íme, az első folt.

Támadás után, Bosszú előtt
Valahol ott tartunk, hogy Anakin karját éppen levágta a gaz Dooku gróf, és csak Yoda meglepő, de fergeteges közbelépése mentett meg minket a Sithek bosszújától, legalábbis egy időre. A klónok háborúja éppen ebben az időben játszódik, amikor a Köztársaság óriási klónhadserege a Jedi-lovagok vezetésével hosszas és sok hadszíntérre kiterjedő háborúzásba kezd a Sith sötét ereje által irányított szakadár világok droidhadserege ellen. Anakin Skywalker és új, kissé hebrencs padavanja, a maszáj harcost Tutenkhamon fáraóba oltott külsejű Ahsoka Tano a hatalmas (és gusztustalan) hernyóbékát mintázó Jabbának, a galaktikus alvilág urának betegeskedő fiával bajlódnak éppen. Az ügylet természetesen nem várt fordulataiban alaposan benne van a keze a sötét oldal grófjának, Dookunak is, akinek ráadásul új és veszélyes segítője akad, az ármányos Assaj Ventress személyében. Ezalatt Obi-Wan Kenobi és Yoda csak csökkentett figyelemmel kísérhetik a fiatal jedik vakmerő kalandjait, mert klónhadseregük élén éppen javában aprítják az állandóan rájuk törő droidokat, harci pókokat, valamint a Baljós árnyakból már ismert guruló, pajzsos, lövöldöző izéket. Mindeközben Palpatine főkancellár sem tétlenkedik...

Persze, hogy nem egy új bőr a rókáról
A kétkedők kételyeinek eloszlatása végett alaposan a fülünkbe rágja a film promóciója, hogy a klónok háborújának ötlete már a kezdetek kezdetén ott volt George Lucas jegyzetfüzetében, sőt, mi több, az első (az igazi) Csillagok háborújában is. Emlékezzünk csak, mit is kérdez az akkor még mit sem sejtő ifjú Luke Skywalker az öreg Ben Kenobitól:
- Te részt vettél a klónháborúkban?
- Igen. Valaha Jedi-lovag voltam. Akárcsak az apád.
Pammparamm, tehát szó sincs arról, hogy a Lucas részvénytársaság még egy bőrt akar lehúzni a Star Wars nevű "rókáról". George Lucas már akkor tudta, ha-ha-ha! Vagy ha mégsem, hát akkor van még a "rókán" bőven bőr, mert e film (a Klónok háborúja) a hírek szerint csupán a nyitódarabja az egyik ismert rajzfilmcsatornán hamarosan induló, száz részesre tervezett sorozatnak, melynek témája éppen ez az időszak. Elsősorban azonban nem a Skywalkerek családi drámája áll a történet középpontjában, inkább az, hogyan jutott a Köztársaság a Sithek kezére. Annyi azonban biztos, hogy ez már nem AZ a mese lesz...

Régi szereplők, új történet
Régi mániám, bár bizonyítani nem tudom, de kristálytisztán emlékszem, hogy annak idején George Lucas úgy nyilatkozott, a Csillagok háborújának meséjét kilenc (!) részre tervezte, mely, ugye, a negyedik résszel indult. Aztán a kilencből hat lett, kerek a mese, ott volt a vége, elfuthattál véle... Lucas azonban valahogyan, akárhogyan, bárhogyan is, nem tudja abbahagyni a mesét, csak tovább meséli. Azonban ezt már más formában teszi (bár szó van élőszereplős sorozatról is, ám amíg nincs trailer, semmi sincs), mintegy jelezve EZ már egy másik történet. Csak a szereplők ugyanazok, ám hogy ne unjuk meg őket, rajzolnak nekünk újakat is. Nem újdonság a komputeranimáció, az új részek vastagon, a régi részek pedig vékonyabban, főleg a felújításokban már alkalmazták e technológiát, a Klónok háborúja azonban már 100%-ban számítógépes animáció.

Alig feltűnő, hogy jó a grafikája
a filmnek, hiszen az élőszereplős részek csatajelenetei eddig is e technológiával lettek megoldva, az űrhajók, a droidok és a klónok eddig is "rajzolva" voltak, így, ha nincs a képen egy Jedi, vagy más "rendes" ember (lény), akkor fel sem tűnik, hogy amit látunk, az animáció. Nem vagyok egy nagy "gamer", de szerintem hozza a legjobb számítógépes játékok grafikáinak színvonalát a film, talán ennyi elég dicséretképpen. Olykor majdnem az Unreal Tournamentet idéző csatajelenetek, néha egyes szám első személyben is, a robbanások, a droid-szeletelések élethűek, fröccsen a szilikonolaj, ahogy kell. Amikor azonban "élő" szereplők jönnek, szembetűnő a kidolgozottságuk stilizáltsága, olykor szinte karikatúrái önmaguknak. Mace Windu (aki hajdan Samuel L. Jackson volt), vagy Palpatine (valaha Ian McDiarmid) egészen gonosz karikatúra. De Anakin, Obi-Wan, Amidala például egyáltalán nem hasonlít önmagára. Továbbá, elég döcögős képi összhatást eredményez az elrajzolt "élő" és hibátlan "gépi" szereplők együttes látványa. Ezt tehát még meg kell szoknunk. A történet színvonaláról annyit, hogy néhány bővített mondatban el tudnám mesélni, mondom ezt mintegy spoilermentes kritikai észrevételként. A műfajból adódóan megmenekültem a színészi, az operatőri teljesítményeknek és efféléknek taglalásától, így a végére megdicsérem a zenét, mely a kötelező motívumok mellett meglepően stílusgazdag, sokszínű. Azonban mindezek ellenére ez a film csak egy klón. Másolat, még ha sok tekintetben tökéletesebb is, mint az eredeti. Star Wars 2.1

10/6

www.port.hu/star_wars:_a_klonok_haboruja_star_wars:_the_clone_wars/pls/fi/films.film_page

Három nővér él a hajdan szebb napokat látott macedón iparvárosban. A legidősebb a harmincas Slavica, aki még nem ment férjhez, ami talán nem csoda, mert heroinfüggőként metadonkúrán él. A középső Safo, aki kosárlabdázó, és az a hobbija, hogy férfiakkal ismerkedik, akiktől szép ruhákat csikar ki, testi bájainak hathatós bevetésével. A legfiatalabb közülük Afrodita, aki 27 éves és még szűz, ráadásul nem beszél. Mégis ő meséli el nekünk a velesi nővérek csehovi történetét.

"Az értelmes élet utáni meddő sóvárgás"
Slavica, Safo és Afrodita éppen úgy elvágyódik otthonából, mint Anton Pavlovics Másája, Olgája és Irinája, életük éppen olyan sivár és értelmetlen, mint klasszikus elődeiké. Titov Veles, illetve, ahogy a film elején Afrodita belső monológjában sietve kijelenti, Tito halála után már csak Veles, hasonlóképp Isten háta mögötti lika Macedóniának, mint a Prozorov-nővérek lakhelye volt a 19-ik század Oroszországában. Hajdan gazdag város volt Veles, itt épült egy hatalmas vasgyár, mely biztos jövedelmet hozott az egész városnak s lakóinak, Afroditáék is nagy házban éltek, mely sokszor népes és hangos baráti összejöveteleknek adott helyt. Ma már azonban a gyár alig működik, ha igen, akkor is csak bűzt, port és mérges gázokat termel, a kapuja előtt állandó a környezetvédők tüntetése. A város pusztul, a közösség lassan atomjaira hull. Mára a nővérek is egyedül maradtak, mindegyikőjük foggal-körömmel kapaszkodik valamibe, melyről ha csak pillanatokig is azt hiheti, kiszakíthatja őt innen, el, valahová messze. Erre azonban nem sok remény van. Slavica drogfüggő, Safo, nevezzük akárhogy, gyakorlatilag egy kurva, Afrodita pedig alig kommunikál a külvilággal, csak álmaiban érzi magát boldognak. Slavica férjhez menne Viktorhoz, a franciába szakadt suttyóhoz, ám a heroin nem engedi, Safo csak a görög vízumra vár, Afrodita pedig azzal veteti el a szüzességét, aki nővérének metadon-adagját porciózza. Kétségeink ne legyenek, boldogulásuk elérhetetlen messzeségben van...

Mágikus realista látlelet
A filmet egy hosszú belső monológban elmesélő Afrodita álmainak és vágyainak meseszerű, sajátos, néha csodás, néha kissé bizarr világa tagolja, ellenpontozza azt a lesújtó képet, melyet a rendező állít nekünk a ma Macedóniájáról. Pusztuló ipar, környezetszennyezés, érzelmileg kiürülő közösségek jellemzik a szétszakadt Jugoszlávia egyik legmostohább sorba jutott volt tagköztársaságát. A lét minden pillanatát átszövi az elmúlt évtizedek összes történelmi, politikai és etnikai hozadéka, a második világháborús deportálásoktól a közelmúlt polgárháborújáig. Ebben a fojtogató közegben lebeg biztos kapaszkodó nélkül a három macedón nővér.

Két nővér és egy bátyó
Találhatunk még egy érdekes Három nővér-párhuzamot e film kapcsán: a film producerei a Sisters and Brother Mitevski Production. E hosszú nevű produceri iroda tulajdonképpen a film alkotóit takarja, akik a valóságban is testvérek. A filmet Teona Strugar Mitevska írta és rendezte, míg a főszerepet (Afroditát) nővére, Labina Mitevska alakítja, nem mellesleg, nagy drámai erővel. A "brother" Vuk Mitevski, akinek a képzőművész véna jutott a családban, ő mint díszlettervező tevékenykedik a cég produkcióiban, így ez alkalommal is. (Ha neki köszönhető az igényesen artisztikus, a rendezői koncepcióval maximálisan koherens vizualitása a filmnek, akkor neki jár dicséret, ha az operatőrnek (Virginie Saint Martin), akkor neki. Gyanítom azért, közös munka volt.)

Mindent összevetve,
szép, igényes és tisztességes munka a fiatal macedón rendezőnő második nagyjátékfilmje, bár nem hiba nélküli. Azt az elején leszögezem, mennyire feltűnő az új macedón filmek erős képi világa, jó látni olyan filmeket, melyek alkotói tudják, a film első sorban képekkel elmesélt történet. Ez áll az Afrodita álmára is. Szimpatikus törekvés az is, ahogyan a rendezőnő egyéni hangon próbálja ábrázolni saját világát, amelyben jelen korban nem éppen a szépség és a harmónia dominál. Azonban cselekménybonyolításában és szereplőválasztásában már túl erősen koncentrált nővérére, így a többi szereplő, köztük a két másik nővér, de a szintén fontos két férfiszerep is (a férjjelölt Viktor és "szűzoltó" Aco) túlságosan súlytalan maradt. Súlyosbítja a dolgot, hogy meglehetősen arctalan színészeket választott e szerepekre, amiket mint író, tulajdonképpen szépen helyzetbe hozott, de mint rendező, rendre kihasználatlanul hagyott. Én túlzottnak érzem a csehovi párhuzamot is, hiszen az a film felütésében erősen jelen van, több ponton tetten érhető, majd egy legyintéssel el van felejtve, utána csak Afrodita mondja a saját sztoriját. Pedig még a híres csehovi pisztoly is működik, itt kristálycsillár formájában. Persze, szó sincs arról, hogy e film egy Három nővér-adaptáció lenne, de mégis, ha egy filmben három nővér szenved és elvágyódik, akkor már Csehov megkerülhetetlen. Nem illene őt otthagyni a film első harmadánál.

De gondolom érezhető, e fanyalgás tulajdonképpen a szőrszál hasogatása csupán, hiszen valamibe bele kell kötnie a kritikusnak. Teona Strugar Mitevska érzékeny, nőiesen lírikus, szép filmet csinált, melyet az érzékeny, lírikus alkatú nézők minden bizonnyal örömmel fognak fogadni.

10/7

www.port.hu/afrodita_alma_jas_sum_od_titov_veles/pls/fi/films.film_page

Egy fiatal, jóképű orvos röpke családi veszekedés utáni "gyógyító" száguldás és egy folyamatosan csengő mobiltelefon következtében balesetet szenved. Csodával határosan felépül, de új élete nem boldog. Az okokról, valamint halálról, szexről és kísértetekről tudunk meg sokat Milcho Manchevski, az első számú macedón filmrendező filmjében.

Lazar feltámadása és új élete
Lazar Perkov, a jóképű, fiatal orvos - tiszta Dr. Kovac, csak egy picit puhább kiadásban - egy rövid, de heves családi perpatvar után kocsiba vágja magát, és céltalanul száguldozik a város utcáin. Tekintete valahová messze réved, az út nedves, talán esik is, a mobiltelefon cseng. Lazar ügyetlenül nyúlkál a mobil után, de a gázról nem veszi le a lábát. Egy lámpa, egy gyanútlan gyalogos, Lazar félrerántja a kormányt, ám a nagy sebesség következtében felborul. Fékcsikorgás, fémes, tompa robaj, bámészkodó döbbent arcok, vér, hányás... Lazar felépül a szörnyű balesetből, de további élete, ami a film tárgya is egyben, egyáltalában nem boldog. Kisfia anyjával a tengerparton tölti a gazdag orvosfeleségek léha életét, míg férje a főváros kórházában dolgozik. Illetve dolgozna, ha időről időre, egyre gyakrabban nem jelennének meg körülötte furcsa figurák. Egy vénséges vén öregasszony, egy hatalmas szürke farkassal. Egy mogorva szomszéd, egy állandóan síró babával. Egy csinos fiatal nő, aki az egyik pillanatban kedves, másik pillanatban elutasító. Azonban őket mintha csak Lazar látná, ami őrületbe kezdi kergetni a fiatal orvost. Lazar, miképpen a bibliai is, feltámadt, de egyáltalában nem örül neki...

Halálból volt elég
a volt Jugoszlávia utódállamaiban az elmúlt évtizedekben. Elképzelhető, mennyivel más az ottani népek halálhoz való viszonya, a halálról való gondolkodása a békében, természetes, esetleg baleseti halálokokhoz szokott békében élő népekhez képest. Ott, ahol szinte mindenki látott utcán, temetetlenül rothadó emberi tetemeket, ahol mindennaposak a sírgyalázások, és ahol a mai napig fednek fel tömegsírokat, az emberek intenzívebben, mondhatni hétköznapibban viszonyulnak az elmúláshoz, és az azt követő vallási, hitbéli feltételezésekhez, bizonyosságokhoz. E filmben is gyönyörű képek mutatják, hogyan ünneplik arrafelé a Mindenszenteket. A macedónok ételt, italt visznek ki a halottaikhoz a temetőbe, olykor még égő cigarettát is dugnak a sírba, ha nagy dohányos volt az illető, mindezt azért, hogy semmiben ne szenvedjen hiányt az eltávozott, még véletlenül se jöjjön vissza. Éppen ez Manchevski filmjének apropója: Lazar doktor azt tapasztalja, hozzá, valamilyen okból, visszajönnek.

Manchevski
története kissé morbid ugyan, de egyáltalán nem fogyaszthatatlan, vagy gusztustalan. Azon olvasók, akik az eddigiekből azt gondolták, valamiféle balkáni B-kategóriás nekrofil horrorról olvasnak, lapozzanak tovább, mert messze nem erről van szó. Milcho Manchevski komoly, felelős művészfilmes, a türelmes, szívós munkában hívő típusból. 1994-ben nagy dérrel-dúrral robbant be az európai film világába, mikor a balkáni etnikai-vallási eredetű konfliktusait boncolgató Eső előtt című filmtriptichonját Arany Oroszlánnal jutalmazták Velencében, a FIPRESCI-díj és más fesztiváldíjak mellett. E film aprólékos tablója a Balkánt lakó embernek, aki az egyik legvéresebb háborút vívta önmaga ellen a második világháború óta. Nos, Manchevski azóta nem készített mozifilmet, egészen mostanáig. Igényben ezúttal sem adja alább, most sem kínál egylövetű történetet, olcsó látványpatronokkal és szóviccekkel elpuffogtatva, a téma, a halál, a szex és a lélek ezt nem engedi.

"Lassan égő, régimódi" filmet készített
Manchevski, így nyilatkozik egy interjúban, és nem árul zsákbamacskát. Az Árnyékok valóban ilyen. Komótos ritmusban peregnek a pompásan fotografált képek (Fabio Cianchetti míves munkája), újra sokat beszél a táj, nemcsak hangulatfestő szerepe van, hanem illusztrál, magyaráz is. A lassúsága ellenére egyáltalán nem unalmas a film, végig nő a feszültség, suspence, már-már thrilleri mértékben, bár a film műfajilag nem az. Zsigeri művészfilm az Árnyékok, s mint ilyen, nem igazán lehet zsáner, még ha olyan elemekkel operál is. Láthattunk ilyesmit például a kanadai-örmény Atom Egoyantól. A film forgatókönyvét is Manchevski írta, tehát a film abszolúte szerzői. A téma ugyan nem túl eredeti, jó néhány thrillerben előjött már korábban a "halálból visszajövő látja a szellemeket" kliséje, azonban Manchevski számára ez csak ürügy, hogy elelmélkedjen a halálról, a lelkek vándorlásáról és a buja testi vágyról, így együtt. Ezen elmélkedést ízléssel, érdekfeszítően bonyolítja, történetének origója pedig annyira abszurd, hogy akár igaz is lehet. Szép, érdekes arcú színészei hitelesen mutatnak a filmvásznon, a Lazart alakító Borce Nacev pedig, annak ellenére, hogy egyszerre hasonlít Goran (Dr. Kovac) Visnjicre és Csányi (a színész) Sándorra, képes megalkotni a figurát, úgy, hogy az elébb említett pályatársakat rögtön el is felejtem.

A film negatívumaiként említeném a főleg a film végén tapasztalható színészvezetési "lazaságot", melynek következtében egy picit giccsbe csúszik a film (pl. Lazar üvöltése). Akár dicsérhetem is a lassú ritmust, szeretem a kivárós filmeket, itt azonban a balesetet követő jelenetektől kb. a film utolsó negyedéig mintha aránytalanul belassított volna a rendező. Mindezzel együtt azonban egy ízléses, szép munka az Árnyékok, mely bizton tart számot a művészfilmek kedvelői érdeklődésére.

10/6

www.port.hu/arnyekok_senki/pls/fi/films.film_page

VIII. Henriket nem véletlenül tartják az angol történelem egyik meghatározó alakjának. Amellett, hogy nagy számban használt el feleségeket, neki köszönhető az anglikán egyház Vatikántól való elszakadása is, amelynek jelentősége messze túlmutatott Anglia határain. A másik Boleyn lány története azonban nem koncentrál a történelem szigorú tényeire, inkább a színesfedelű női regények modorában elmesél egy részben fiktív történetet bizonyos Annáról, valamint húgáról, a másik Boleyn lányról.

Történelemlecke
Az angol történelem bővelkedik nagy formátumú figurákban, VIII. Tudor Henrik nem feltétlenül tartozik közéjük politikai vagy hadvezéri tetteiben, azonban viharos magánéletének köszönhetően mégis nagyban hozzájárult egy fontos történelmi eseményhez: az első nemzeti alapú keresztény egyház létrejöttéhez. Első feleségével, Aragónai Katalinnal való házassága még a katolikus egyház áldásával köttetett, de mivel Katalin nem tudta a királyt a kötelező fiúörökössel megajándékozni, Henrik viszonyba kezdett egy udvarhölgyével, Boleyn Annával. Ehhez azonban először el kellett válnia Katalintól, ami viszont Vatikán heves ellenkezését váltotta ki. Henrik azonban ragaszkodott a váláshoz, Wolsey, majd később Morus Tamás érsekek hathatós pro és kontra közreműködésével szakított a római egyházzal és megalakította az anglikán egyházat, melynek fejeként nyugodtan kimondathatta válását. Eközben Anna lánygyermeket szült neki, amit Henrik elégedetlenül vesz tudomásul. Boleyn Anna később áldozatául esett a történelem viharainak, de főleg Henrik szeszélyének, és koholt vádak alapján feje vétetett. A film azonban nemcsak róla szól.

Anna és Mária
A Boleyn-lányok ketten voltak, Annával Mária nevű húga is az udvarban szolgált, annyira, hogy Henrik Anna előtt Máriára is szemet vetett, sőt, aki állítólag még egy fiúgyermekkel is megajándékozta a királyt. Ez már valószínűleg a történelem spekulatív oldala, a történetet Philippa Gregory írta meg nagy sikert aratott regényében. Hogy így volt, nem így volt, azt döntsék el a történészek. A másik Boleyn lány című film e regény megfilmesítése, gyakorlatilag teljes szöveghűséggel. A regény, így a film is, Mária figuráját kicsit az ismertebb (és tragikusabb sorsú) Anna elé állítva meséli el a történetet. Egyértelmű volt, hogy a két lány szerepét két különböző habitusú, eltérő küllemű fiatal színésznőnek kell eljátszania. Natalie Portman (Anna) és Scarlett Johansson (Mária) végül is kézenfekvő választás volt, bár kezdetben csak két bájos fiatal lányt lát a néző, aki csak bólintani tud Aragóniai Katalin, a bukófélben lévő királynő filmbéli kérdésére, amit akkor tesz fel, amikor a két lány bemutatkozik az udvarban: - Azt látom, hogy szépek vagytok és hamvasok, de valamihez értetetek-e? Van-e tehetségetek bármihez is? A film végére aztán domborítanak valamit a lányok, de alakításuk ezzel együtt is csak erősen kétdimenziós. Ez a két fiatal színésznő rajongóinak nyilván fel sem fog tűnni, de nekem az anyjukat, Elizabethet alakító Kristin Scott Thomashoz, vagy a királynét, Aragónai Katalint hasonló minőségben megformáló Ana Torrenthez mérve túl nagy volt a differencia. Az utóbbi két hölgy egyetlen tekintetében nagyobb mélység volt, mint a két ifjú hölgy egész filmben nyújtott locsogásában, pedig a két karakter azért jóval több ennél. Mária egy házias, szerény, odaadó és jólelkű lány, ő talán még inkább megvan Johanssonnak, míg Anna egy vibráló, intelligens, erős egyéniség, erős szexuális kisugárzással. Portmannak ezt csak nyomokban sikerül megidézni, filmvégi lefejezős-jelenete pedig majdnem nevetséges. Ráadásul, a kettejük közti feszültségből szinte semmi "nem jön át". Nem kétséges, Kristin Scott Thomas és Ana Torrent a színésznő, Portman és Johansson csak lesz az. Talán. Henriket a Trójából, Hulkból, vagy a Münchenből megismert Eric Bana alakítja, akinek olvasatában a feleségirtó és egyházalapító király figurája egy meglehetősen bárgyú, csakis a szex iránt érdeklődő tesztoszteronraktár. Emígyen viszont talán indokolt, miért választotta Máriát, majd Annát Katalin helyett. (Az efféle pasik ritkán fecsérelnek időt bonyolult lelkű nőkre, főleg, ha azok már elmúltak húsz.)

Tragédia színesben, dombornyomásban
Justin Chadwick első rendezése nem hibátlan alkotás tehát, ami azonban nemcsak a színészválasztás és -vezetés sutaságaiban mutatkozik meg. A film képi világa pedig egészen csodálatos. Kieran McGuigan pazar kompozíciókban, festői beállításokban fényképezi végig a filmet, bár a ködös Albionról tán még sohasem fényképeztek ennyi napfényes, mediterrán hangulatú képet, és a kamera is megállhatna néha egy jól sikerült beállításnál, hiszen volt ilyenből elég. Elképesztően pompázatosak a jelmezek és a díszletek is, még nézni is tereh. Amikor a lányok történetéről kell beszélni, akkor Chadwick is korrekt, gördülékeny stílusban mesél, ám a történelemmagyarázó részeket, mint amikor meg kellene magyarázni picit, hogy is van ez a válás dolog?, kik is ezek az emberek, akik ítéletet hoznak?, mi is ez az egyházszakadás tulajdonképpen? - elegáns lendülettel vágja rövidre. Azonban ez, így csupán egy véres és tragikus történet bulvárszintű, bár igényes kivitelű előadása. Színes, látványos, hatásvadász, de üres.

10/5

www.port.hu/a_masik_boleyn_lany_the_other_boleyn_girl/pls/fi/films.film_page

Rómeó, a fiatal trombitás szerelmes Julijanába, a konkurens rezesbanda vezérének lányába. A románcot egyik banda sem nézi jó szemmel, minek tetézni az állandó zenei versengést holmi szerelmi románccal, és akkor még bizonyos etnikai felhangokat nem is említünk. Shakespeare örök meséje szólótrombitára és rezesbandára.

Guca!
1962 óta minden évben megrendezik ebben a békeidőben alig pár ezer lelket számláló szerbiai kis faluban azt a fesztivált, ahol az összes trombitásnak illik megmutatnia magát, összemérni egymással tudását, ki játszik gyorsabban, szebben, szívhez szólóbban a másiknál. A győztes jutalma az országos elismertség, valamint az Arany trombita. Elsősorban Emir Kusturica filmjeiből (Underground, Macskajaj, stb...) nálunk is nagy népszerűségre tett szert a szerb rezesbandák muzsikája, a film a world music világsztárjává avatta a zeneszerző Goran Bregovicot, valamint a zenét szolgáltató Boban Markovic bandáját. Tegye fel a kezét, aki nem volt még Boban Markovic koncerten, de legalábbis nem volt olyan fesztiválon, kocsmában, szórakozóhelyen, ahol éppen ne Bobanék fújták volna a talpalávalót. Akárhogy nézem, csupán néhány kezet látok integetni a tömegben, de lehet, hogy ők is csak egy ismerőst láttak meg a távolban. Szóval, Gucán ez az zene megy ezerrel, a legjobb rockkoncertek hangulatában, amely decensen elegyedik egy pálinkafesztiválba fúló falusi búcsú transzcendenciájával, valamint jó adag pánszerb nemzeti büszkeséggel. Dől a sligovica meg a sör. Mindenkiből. Mindenkibe. De viszonylagosan béke van, már ha békének lehet nevezni, amikor több tízezer euforikusan ittas szerb rúgja együtt a port az umca-umca-umcára. Velőtrázó élmény, annyi szent.

Júlia szív Rómeó, Rómeó szív Júlia
Shakespeare, ha semmi mást nem írt volna, mint a két hamvas veronai ifjú tragikus szerelmi történetét, már azzal örök helyet biztosított volna magának a könyvespolcokon. Ösztönszerűen vagy tehetségből, mindegy, egy olyan történetet sikerült megírnia, ami a szó legközhelyesebben igaz értelmében örök. Mindig voltak, vannak és lesznek dölyfös és gazdag családok, amelynek legkisebb fia éppen a másik legfiatalabb lánykájába szerelmesedik bele, ami aztán beláthatatlan eseményekhez vezet. E filmben két rezesbanda rivalizál egymással: a roma Tigrisek, valamint a "fehér" Satchmo bandája. Rómeó roma, Júlia szerb, ez önmagában kizáró ok szerb trombitáséknál, azonban Júlia apja akkor talán odaadná lányát a roma fiúhoz, ha Rómeó letrombitálja őt a színpadról a gucai fesztiválon. Rómeó tehetséges zenész, új utakat jár, soha nem a hagyományos futamokat játssza, így "kizenéli" magát a bandájából, ami azt eredményezi, hogy nem mérheti össze tudását a nagy Satchmóval (aki természetesen nem azonos Louis Armstronggal!). Így bonyolódnak a dolgok, hogy a végére elhagyva a komor shakespeare-i véget, iszonyú csinnadrattába fúljon az egész rezes love story.

Lóvé sztori, rókabőr
A filmben legjobb a zene, bár én ma már kissé unom az umcát, (hallgattam eleget az Underground és a Macskajaj idején, gondolom, nem vagyok egyedül), de a film közepétől már hangosan dobolta lábam a ritmust. Rómeó szerepében magát Boban Markovic fiát, Markót láthatjuk, a film zenéjét is javában Bobanék játsszák, amit nem, azt más, de hozzájuk méltó, hasonlóan virtuóz banda nyomja. Marko trombitásnak lényegesen jobb, mint színésznek, sőt, színésznek egyenesen rossz. Ebbéli teljesítményével azonban nem lóg ki a filmből, ugyanis szinte kizárólag rettenetesen "civil" színészi alakításokat láthatunk, amelyeket persze, lehet hitelesnek is elfogadni, ez ízlés dolga. Dusan Milic író/rendező laza nemtörődömséggel, vagy másképpen mondva, slendriánul dobálta össze a filmjét, a jelenetek úgy esnek, ahogy puffannak egymás után, összekötő elem köztük legfeljebb a végtelen trombitaszó. Ez az összeeszkábált képfolyam inkább látszik a Macskajajból kimaradt jelenetek összefűzésének, valamiféle utólagos werkfilmnek, mint önálló műnek. A filmben önmagukat, illetve önmagukhoz hasonlító, amúgy nagyon szeretetreméltó és szerethető figurákat alakító civilek így tulajdonképpen a helyükön vannak, ha Dusan Milic így akarta, akkor zseni. Ha nem, akkor bizony csupán egy lelkes kókler. A Rómeó és Júlia-történet olyan erőltetetten van ráhúzva a gucai fesztiválra és a sziporkázó rezesbanda-zenére, hogy azon szinte a szereplők is csak nevetnek. A néző fülébe trombitált filmvégi tanulság már inkább megmosolyogtatóan naiv, de lehet, hogy ekkorra minden ellenállásunkat felemésztette a trombitaszó. A film inkább tűnik egy rosszul sikerült promónak a gucai fesztiválnak, mintegy lehúzva még egy bőrt a Macskajajról. Arról nincs szó, hogy ezt a feladatot nem teljesíti, a feeling átjön, főleg a végén, de ki nézi ezt meg? Legjobb, ha egy újabb Boban Markovic-hakninak fogjuk fel, végül is.

10/4

www.port.hu/guca!_(trombitaverseny)_guca!gucha_-_distant_trumpet/pls/fi/films.film_page