asanisimasa

A háború rossz dolog, ezen kár vitatkozni. Az eddigi legnagyobb, a második után mindenki azt hitte több nem lesz. Lett, és folyik azóta is. Mindig akad a Föld valamelyik szegletén egy politikus, vallási vezető, vagy gazdasági csoport, amelynek érdekében áll egy jó kis háborút kirobbantani, lelketlenül és embertelenül feláldozva önös érdekeinek ártatlan emberek életét. A délszláv térség lakói, a zsidók és palesztinok Közel-Keleten, Irak, Kolumbia, Afrika több országának polgárai jelen idejűleg tanúsítják: a háború örök, legalábbis addig tart, amíg az emberiség. Jó érzésű embernek fajtól, vallástól, politikai beállítódástól függetlenül erkölcsi kötelessége felemelni szavát mindenféle háború ellen. E tiltakozásban mindig az élen jártak a művészek, nem véletlenül, hiszen az ő tevékenységük az alkotás, míg a háború maga a rombolás. Közvetve vagy közvetlenül e tárgyú műveikben, háborús körülmények közepette mutatkoznak meg a legmagasztosabb emberi tulajdonságok, a hősiesség, az önfeláldozás, a hűség és a kitartás. Homérosztól Shakespeare-en keresztül Kertész Imréig sok irodalmár szólt a háborúról, és csak kevesen mellette, korunk tömegművészetének, a filmnek is jó nagy hányada háborús-film. Ezek egyike volt a Híd a Kwai-folyó felett, amelyet alig több mint tíz évvel a háború pusztító gombafelhővel történő lezárása után mutattak be, igazi hollywoodi típusú háborús tablóként. Jelen írás tárgyát képező film, a 2001-ben készült To End All Wars ugyanezt a témát, a burmai dzsungelen át vezető vasútvonal építésének történetét dolgozza fel, ám a tények valós ábrázolásának igényével. Ernest Gordon egyike volt azon angol (skót) hadifoglyoknak, akik a japán őreik kegyetlenkedései és a délkelet-ázsiai esőerdők halálos éghajlata ellenére megépítették a vasutat, majd túlélték a szinte túlélhetetlent. Gordon önéletrajzi regényben számolt be az átélt borzalmakról, amely alapján David L Cunningham készített felkavaró filmet.

A film végén (egy másik oldalról való túlélővel, a japán tolmáccsal együtt) személyesen is megjelenik az író, hogy fejet hajtva tisztelettel adózzon az elesett társaik sírja előtt, mintegy megadva a film történelmi hitelét is, hasonlatosan egy másik háborús mementóhoz, Spielberg Schindler listájához. Itt tudjuk meg azt is, hogy Gordon a háború után papként szolgált, így valószínűleg innen fakad az a filmen végigvonuló keresztény erkölcsiség, ahogyan bemutatja a fogolytábor lakóinak emberfeletti erőfeszítéseit a túlélésért, az embernek maradásért. Ezzel együtt képes megmutatni az (egyes) elnyomó japán őrök között is az Embert, míg gúnnyal, de mégis megértéssel ábrázolja a köztük és a japánok közt lévő gyarlót. De míg az angolok közé keveredő erkölcstelen amerikai, a Jenki (Kiefer Sutherland) az átélt borzalmak hatására megtér, addig az iszákos táborparancsnok menekülése csúfondáros és megalázó, a japán szamuráj-etika, a busido letéteményese, az őrmester halála véres, ám számára megtisztelő; szeppukut követhet el, a bosszúért lihegő, önmagáról és az emberiességről, a keresztény felebaráti szeretetről megfeledkezett angol őrnagy szeme láttára. Gordon és Cunningham nyilvánvalóan keresztény szemmel láttatják a számukra nyilvánvaló poklot, amit egy idegen kultúra ural. Mégis képesek árnyalt lélekábrázolásra, nem a megszokott magas piedesztálról harsogják az angolszász kultúra fensőbbségét, csupán a túléléshez használják fel ezt, egyben elfogadóéag mutatják fel a másik fél, a japán hagyományait is. E témában kissé furcsának ható emelkedettség mintegy kiemeli a filmet más háborús borzalmakat bemutató alkotások közül. A mindent átható, és minden bizonnyal mélyen átélt keresztény szellemiség, a hadifoglyok szenvedéseinek naturális, sőt már-már brutális ábrázolása egy másik nagyhatású film mellé emeli ezt az alkotást: Mel Gibson Passiójához. Figyelem, tehát, nem akciófilm!

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Szóval ez egy tök felesleges film. Nem is hiszem, hogy valaki, aki soha életében nem próbálkozott írással, mégpedig olyan írással, amely belső indíttatásból külső elvárásra, pénzért vagy csak az íróasztalnak születik; aki sosem ült órákig az üres papírlap/res képernyőn villogó kurzor előtt, bármit is értene ebből a filmből. Legfeljebb annyit, hogy ez a Kaufman faszi nyavajog és a faszát veri. Az meg, ugye, nem sok.

Mondjuk, aki ír, vagy legalábbis olykor írogat, az vagy végigröhögi ezt a filmet/és akkor egy bölcs ember, mert képes röhögni saját magán, vagy unottan elkapcsol, nem paráztatja magát mások szellemi és szexuális impotenciájával. De aki csupán szórakozni akar,  az melléfog.

Mondjuk, ha valaki nem ír(ogat), de olvasni szeret, és megnéz minden híres ember életéről szóló filmet, az még találhat vicces perceket e filmben. Főleg, ha a Woody Allen-életmű, legalább foghíjasan, megvan neki.

Tehát, szerintem 10 emberből legjobb esetben 2-3-nak jöhet be ez a film, amely a rétegsikert aratott John Malkovich-menet "oldalvizén" készült. Mint a Füst és az Egy füst alatt.

Amúgy szellemes film, meg minden, bár már láttunk efféle parázós-mozit eleget. Illeve át is éltük ezt, túl sokszor. Nicolas Cage szimpla esetben is általában kiveri a biztosítékot nálam, itt pedig ráadásul kettő van belőle. Mondjuk, nagyon szánalmas, amint egy benga olasz macsó komplexusos zsidó értelmiségit akar játszani, vörösre festett és begöndörített 3 szál hajjal... Nem baj, Meryl Streep és Tilda Swinton javíthat valamit, nekik viszont a valódi Charlie és Donald Kaufman nem sok teret ad. Még a legviccesebb figura a fogatlan orchidea-tolvaj...

10/5

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Menzelnek ezt a filmet akkor kellett volna megcsinálnia, amikor nem lehetett volna ezt a filmet megcsinálni. Valamikor a Szigorúan ellenőrzött vonatok és az Én kis falum közötti időszakban. Mára, bár még mindig igen fiatalos a Mester, a filmezéshez talán kicsit elfáradt (tíz év hallgatás után ez az első filmje), lassúcska, akadozó történetmesélése mögött nem érezni Hrabal száraz és gonoszkás, de még jobb kedvűen bölcs és okos humorát sem. Kicsit olyan a film, mintha egy gazdag és unatkozó öregember egy fényűző szanatóriumban felidézné fiatalkorát, pontosabban egy fiatalkkori barátjának történetét. Ahogy visszaemlékszik arra, ami sosem volt az övé, csupán mesélték neki.

Persze, szó sincs aról, hogy Menzel idegenül mozogna Hrabal meséjében, csupán az van, hogy amióta Hrabal meghalt, Menzel egyedül maradt. Viszont több pénz felett diszponálhat, mint valaha, bármikor. Pompás kiállítású a film, a két világháború közti éttermek világának megjelenítése minden igényt kielégít, nem tűnik erőltetettnek a némafilmes börleszkekre hajazó, kicsit felgyorsított mozgás sem. Ami viszont zavaró, az a számítógépes effektek. Tudom, hogy korkövetelmény, de ha valakihez, akkor Menzelhez nem illik. Hrabalhoz pedig még úgy sem. Milyen lenne, ahogy Hrusinsky (na igen, ő is hiányzik!) Az én kis falumban pityókásan a tájat csodálva nem a kukoricásba hajtana bele öreg Skodájával, hanem az Industrial Light&Magic CGI-animációjában elreppenne a lenyugvó napba? Szar lenne. Na hát, itt majdnem ilyen megoldások vannak, hálstennek, csak elvétve.

Nagy találmány viszont Ivan Barney, a fiatal Jan Dité szerepére, egészen komikus fazon, már megjelenésében is. Julia Jentsch (Sophie Scholl-ként látuk, pl.) egészen drabális Bürnhildát játszik, figyelembe véve, hogy amúgy egy kifejezetten törékeny jelenség, ez komoly alakítás tőle, ismét. Mellékszerepekben a legendás cseh filmek megannyi figurája teszi tiszteletét Hrabal előtt Menzel filmjében, kiegészülve Szabó Istvánnal, cikkeztek erről eleget anno.

Szóval, Menzel ebben a filmben a legszebb kiállításban idézi meg az egyik legfontosabbnak tartott Hrabal-regényt, ám a film ezúttal nem nő fel -a korábbi példákkal ellenétében- Hrabal szelleméhez, most csak két órányi szép képes illusztráció csupán. Igaz, ennyi cicit sem mutathatott meg még a cseh szépségek jóvoltából, nyilván ezek terelhették el a Mester gondolatait a saját szállodára áhítozó pincérfiú sorsáról, amely Hrabalnál az egész század történelmi tablójává tudott válni, itt azonban mindez csak egy csodásan fényképezett cseh welnesshotel-, vagy sörreklám.

10/5.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Tim Burton szellemes és édesbús életrajza Edward Bloomról, aki egyfajta modern, jószándékú Münchausenként élte le életét. Egyszerű ügynök volt, aki szürke hétköznapjait szárnyaló fantáziával feldúsítva mentette le memóriájába, és ezt, ha lehet, még jobban kiszínezve mesélte el fiának. Persze, a színes mese ellenére van nemzedéki ellentét, a fiú el is menekül papától jó messzire, Párizsba. Az apa betegségének hírére tér csak haza, ám ez ad apropót arra, hogy kiderítse, mi is igaz abból, amit a papa összehordott.

Albert Finney apaként zseniális. Mellette komoly sztárparádé: Danny De Vitótól Ewan McGregoron át Helena Bonham Carterig sokan.

Mintaszerű CGI-alkalmazást láthatunk, semmi hivalkodó virblizés, minden effekt belesimul a filmbe, a meseszerűséget erősíti úgy, hogy nem válik szürreálissá vagy valóságidegenné. Tökéletesen igazi illúzióját nyújtja Bloom fantáziadús elmesélésének. Maga a film azonban néha lendületét veszti, a közepén majdnem elaludtam, de azért mégsem. Ezzel együtt mégis Tim Burton egyik legjobb filmje ez, egyetemes érvénye miatt, embersége miat, és főleg, hogy itt nem Burton önnön zsenialitásának bizonygatását kell csodálnunk.

10/7

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Nagyon édes történet, vastag önéletrajzi vonatkozásokkal Truman Capote egyik első regényéből. Kiváló színészi alakítások jegyzik e filmet Sissy Spacek, pl., de elsősorban Jack Lemmon és Walter Matthau, akiknek ez az egyik utolsó közös szerepeplése. De láthatjuk Edward Furlongot is a T2-ből, viszonylag tiszta tekintetekkel. A filmet Walter Matthau fia, Charles rendezte, a papa kora modorában, semmi egészségre ártalmas ritmusváltás, semmi avantgardizmus. Aranybarnák, okkersárgák, rozsdavörösök, az indián nyár színei jellemzik a filmet. Igazi vasárnap délutáni mozi, ha kint szar az idő.

10/6

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Hotel Ruanda light.

Nem lekicsinylően utalnék így az ennél lényegesen komolyabb, és hatásmechanizmusában célirányosabb filmre, de a Véres gyémánt is nagyjából ugyanarra a problematikára irányítja a figyelmet: Fekete-Afrikára. A gazdag világ jobbára e kontinenst csupán luxus-szafarikról ismeri, talmi képeslap-hitelesség ez. Törzsi harcok, elképesztő polgárháborús vérengzések, hovatovább, népirtások olykor néhány négyzetkilométernyi szikes földésrt. Vagy mint ebben az esetben, a gyémántért. Leonardo di Caprio is beáll a jófej-sorba, és tehetségéhez, eszköztárához szabott módon, műfajban adjot hangot a felhívásnak: itt is élnek emberek, akik, ha nem figyelünk, lassan elpuszítják magukat.

De azért a megrázó képek és történet ellenére ez egy akció-kalandfilm, annak kliséivel, kötelező fordulataival és hasonlókkal. Az akciójelenetek látványosak, jól koreografáltak. Döbbenetesen erőszakos jelenetek sorjáznak az parádésan komponált szélesvásznú képeken. Leo hozza a megszokott megbízható formáját, partnere, a fekete Djimon Hounsou hozzá hasonlóan intenzív játékot nyújt. A film műfajában kifejezetten jó, átlagban 10/6. Hogy nem több, az azért van, mert mégiscsak Leóról szólt a film, és a fekete család sorsa is túl hollywoodiasan alakul a végére. Szóval ezért csak light. A message azonban átjött, amely nem feltétlenül az, hogy csak ellenőrzött forrásokból származó gyémántokat vegyek ezentúl...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Hajdan Wajda és Kieslowski munkatársaként dolgozó Agnieszka Holland mára már legalább akkora nevet vívott ki magának a filmes közéletben, mint hajdani "főnökei". Jobbára tisztességes kivitelű, igényes kommersz filmeket készít -immár Amerikában-, melyek amolyan művészien kivitelezett mesteri szakmunkák. Nem pejoratív e jelző, jó nézni filmjeit, amelyek szépek, nőiesen könnyedek, de nem értéktelenek, tanulság nélküliek. Ilyen Beethoven utolsó éveiről szóló filmje is. 

Kiváló, dinamikus fény-árnyék hatásokkal operáló fényképezés (Ashley Rowe), szellemes dialógok, sok magyar helyszín (Sopron, Kecskemét, Budapest) és egy erejében, intenzitásában és hitelében egészen elképesztő színészi alakítás: Ed Harris a már süket zsenit formálja meg így. Sajnos párja, az első női zeneszerzővé válni kívánó Anna Holtzot alakító Diane Kruger lényegesen halványabb teljesítményt nyújt. Egyszerűen semmilyen, így azt sem hisszük el, hogy valóban olyan mélyen érti a Mestert, annak egyenrangú társává bírhat válni. Egy erősebb karakterű színésznő talán hihetőbbé tette volna Anna Holtz figuráját.

A IX. szimfónia utolsó tételének filmbéli előadása azonban ennek ellenére katartikus.

 10-ből 7.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A fiatal, baloldali beállítódását harcosan vállaló német rendező valós és lényegi társadalmi problémára világít rá e filmjében. Szó szerint: kutyából nem lesz szalonna, a vér nem válik vízzé és az alma nem esik messze a fájától.

Maga a film azonban nem közhelyes, ezekkel csupán azt szeretném érzékeltetni, mennyire általános érvényű problémára tapintott rá Weingartner. Hogyan válik az egyszeri forradalmárból elnyomó burzsuj, és minden mai forradalmárból elnyomó burzsuj (kapitalista, kommunista, fajvédő náci vagy klerikális vezérkos). Nincs kivétel. Aki kiáll a sarokra, előbb-utóbb meg is basszák. Lehet bárki bármilyen romantikus elszántsággal, erkölcsi, filozófiai és etikai "megtámogatással" forradalmár, ha hatalomra kerül, menthetetlenül azzá válik, aki ellen harcolt. Keserű igazság? A dolgok rendje, inkább.

Egyszerű, tiszta eszközökkel operál a film, sallangmentes, tiszta eszközökkel játszanak a színészek is: Daniel Brühl (aki fog még forradalmárt játszani a két évvel későbbi Salvadorban), Julia Jentsch (Sophie Scholl, ugye). Must see, 10/8.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

2002, amerikai, angol, ír

10/3

Na, hát csak sikerült...

Banális, bárgyú, buta film, telistele egy óvodás tudományos felkészültségével is körberöhöghető képtelenségekkel. Egyedül talán a látványvilágot lehet dicsérni, de hát az efféle filmeknél a kötelező szakmai minimum.

Tőle is jobban lehet félni...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

1997, tajvani

10/6

E filmben is sorjáznak az ismert Tsai-motívumok: van dinnye, ömlik az eső(víz) kinn és benn, a szereplők pedig szinte végig fehér atlétatrikóban és alsónadrágban vannak jelen a statikus, szűkös lakásbelsőkbe fényképezett képeken.

"A filmbeli erotikus apa–fiú viszonyt az elemzők előszeretettel olvassák a konfuciánus család- és társadalommodell alapjának, az apa–fiú-kapcsolat erodálódásának metaforájaként. Sőt, egy áttételesebb interpretációban nagy Kína (az apa) és Tajvan (a fiú) egészségtelen/vérfertőző kapcsolatának allegóriájaként értelmezik."(Vincze Teréz-Filmvilág 2006/8)

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

2001, amerikai

10/7

Egy szobában játszódó kamaradráma, három szereplővel. Bunkó Ethan Hawke, kis köcsög Richard Sean Leonard és a butuska szőkéből penge vamppá váló Uma Thurman, egyaránt elsőrangú alakítást nyújt.

Persze, a film forgatókönyve színdarab alapján készült, ha maradt volna színpadon, a színészi alakítások, s az általuk kibontott különböző jellemek is jobban ütöttek volna. A film éppen ettől a személyes élménytől foszt meg, viszont többen láthatják.

www.port.hu/visszajatszas_tape/pls/fi/films.film_page

2004, amerikai

10/7

Gregg Araki japán származású amerikai független filmes. Filmjeit központi témáik alapján a homoszexualitás, pederasztia, meleg prostitúció és az ufók négyes koordinátarendszerben lehet elhelyezni.

Titokzatos bőr két tizenéves fiú egybefonódó történetét meséli el, hogyan jutott egyik a fiúprostituáltak nem éppen felemelő sorsára, és hogyan találkozott az ufókkal a másik.

Kivételesen őszinte hangú, kendőzetlenül, de mégis valamiféle szemérmes visszafogottsággal fogalmazó megrázó film a provokatív témáról.

Elképesztő színészi alakítások.

Jó példa arra, hogyan kerülhető el a kínálkozó és hatásvadász pornografikus ábrázolásmód, úgy, hogy a sokk azért beüssön.

What's up, asshole?

port.hu/titokzatos_bor_mysterious_skin/pls/fi/films.film_page

A XX. század végnapjait írjuk, a városban ismeretlen járvány tombol, a monszuneső ömlik szakadatlan. A tőle megszokott szűk terekbe zárt remény nélküli életeket látjuk ismét Ming-Liang Tsai 1998-as filmjében, ám itt a statikus és a szinte szótlan, de nem eseménytelen képeket bizarr énekes-táncos betétek színesítik.

Ezredfordulós tematikájú romantikus revü?
A tajvani fesztivál-kedvenc Ming-Liang Tsai e viszonylag korai (konkrétan harmadik) filmjét az akkortájt dívó ezredfordulós tematika jegyében készítette el. Nem volt túl régen, mégis távolinak tűnik már a y2k-pánik. Emlékszünk még, ugye, akkoriban egymás után reppentek fel vészjósló figyelmeztetések, hogy összeomlik a világ, itt a vége mindennek, a túltechnicizálódott társadalmakat a digitális armageddon egyenesen a sötét középkorba fogja visszaröpíteni. Tsai úgy képzelte, az egyik "kicsiny ázsiai tigrist" egy bizonyos vírus fogja megfertőzni. Nevén is nevezve, a "Taiwan-vírus" okozza a "Taiwan-lázat", amely a tajvani világ végét fogja jelenteni. Kitelepítik a városokat, karanténba zárják a lakosságot, a kihalt utcákat szkafanderes alakok róják majd, hátukon lévő tartályból fertőtlenítőszerrel permetezve be mindent. Két ember azonban nem akarja elhagyni lakását, csak arra az időre hagyja el lakását, mikor kinyitja boltját, ahogy szokta mindig. Mivel azonban rajta kívül senki nincs már a városban, csak egy kóbor macska etetése a feladata. Ideje többi részét néma sörözéssel tölti lakását magára zárva. Az alatta lakó nő szintén a lakásában maradt, de azért, mert az állandó csőtörés már mindent eláztatott lakásában. Ő a szerelőt várja, aki meg is érkezik, de a felette lakó férfihez csönget be, akinek padlóján egy lyukat vág, aztán dolga végeztével eltűnik. Ez a lyuk fog a későbbiekben, a film tárgyát képezve, valamiféle féregjáratként funkcionálni a férfi és a nő téridő-kontinuumában. Hogy azonban ne gondoljunk semmiféle misztikus sci-fire, a férfi első típusú találkozásként nemes egyszerűséggel savas-sörös gyomortartalmát belehányja a lyukba. Ekkor még nehéz elképzelni, hogy tulajdonképpen egy romantikus revüfilmet nézünk...

Ming-Liang Tsai motívumrendszere
Mint ahogy a komoly, markáns hangú, nagy művészeknél megszoktuk, Tsai is életművén átívelő, teljes motívumrendszerrel "felfegyverkezve" közvetíti felénk mondanivalóját. Hogy az egyszerűség kedvéért most csak a kortárs távol-keleti rendezőkre szorítkozzunk, ahogy Wong Kar-Wainál a film-noiros melankólia, a puha kalapok, pasztellszín öltönyök és selyem ruhák, ahogy Kim Ki-duknál a kés, a csónak, a "rossz fiú" figurája, úgy Ming-Liang Tsainak is megvannak a rögeszméi, melyek kisebb-nagyobb hangsúllyal minden filmjében feltűnnek. Itt van ugye elsőnek állandó színésze, médiuma, Kang-Sheng Lee, jobbára az elmaradhatatlan fehér atlétatrikóban és alsónadrágban. Tsai fontos motívuma az eső, a víz. Mindegyik filmjében szakad az eső, ha pedig éppen nem, akkor is állandóan tocsognak, locspocsolnak benne. Az Ázsiát áztató/éltető monszun nála apokaliptikus erővel bíró istencsapás, mindet szétáztat, szétmállaszt, szétrohaszt. Úgy, mint Tarr Bélánál, csak nem aprólékos, sziszifuszi szemeteléssel, hanem szakadatlan, parttalan ömléssel. E filmben már-már örkényi abszurditással és jelentésmechanizmussal a mindet elárasztó vízhez mérten elképesztő számú tűzoltókészüléket látunk. Mindig történik Tsai filmjeiben valami természeti katasztrófa is, ha esetleg az eső mégsem lenne elég, vízhiány, mérgező füst, itt egyenesen járvány. Tsai rendszeresen mutatja szereplőit valamilyen testnedv, gyomor- vagy béltartalom ürítése közben, ezzel is mintegy sokkolóan adva tudtunkra kiszolgáltatottságukat. Ugyanez érvényes a szexualitást ábrázoló motívumokra is, sosem látunk "normális" módon szeretkező párokat, nemi érintkezéseik elkapkodottak, suták, gyakori a maszturbáció és felláció, bár A lyuk ebben éppen kivétel. Tsai fő ismertetőjegyei azonban a szinte dialógok nélküli, ám egyáltalán nem eseménytelen, esztétikusan megkomponált, statikus képek, ezek lassú ritmusú hömpölygése, valamint hogy a tulajdonképpeni szituációt, annak körülményeit mindig a rádióból szóló híradásokból tudjuk meg. Aki látta az összes Ming-Liang Tsai filmet, szakavatott ismerője a kortárs ázsiai popzenének is, hiszen nagy számban hallhatjuk ennek gyöngyszemeit is.

Összegezve,
A lyuk egy apokaliptikusan bizarr szerelmi románc, Ming-Liang Tsai egyik legjobb filmje. A meghökkentő, groteszk, pesszimista hangulatú, kafkai, lerobbant és beszűkült világot megmutató képei ellenére pozitív végkicsengésű. A rendező többi filmjéhez képest viszonylag illedelmes is, így érzékenyebb gyomrúaknak is ajánlható. A képek lassú áramlását viccesen szürreális énekes-táncos revübetétek taglalják, kicsit hajazva a nagyjából ugyanekkor készült Lars von Trier-féle Táncos a sötétben-re. Annál azonban lényegesen kevesebb pénzből, más kulturális közegben, más indíttatásból és más mondanivalóval, de hasonló minőségben készült el Ming-Liang Tsai kvázi "Táncos az esőben"-je, A lyuk.

10/8

www.port.hu/a_lyuk_dong/pls/fi/films.film_page

A malajziai származású, tajvani Ming-Liang Tsai talán az egyik legjobban dédelgetett ázsiai kedvence az európai filmfesztiváloknak. Aktuális dolgozata a szokott szűkszavúsággal, dramaturgiai jelentőségű helyi rádióhang-kollázsokkal és statikus, ám visszafogottan provokatív képeivel az alvás problematikáját járja körül.

A helyszín
A film valószínűleg Malajzia fővárosának, Kuala Lumpurnak a világhírű Petronas-ikertoronytól viszonylagos távolságban lévő szegénynegyedében játszódik, ezt azonban csak az amúgy ritkás párbeszédek egyikének elejtett félmondatából lehet megtudni. Itt ugyanis a helyi fizetőeszközt, a ringgitet emlegették, bár rögtön hozzá is tették, jó a baht, dong, jüan is vagy akármi más. Tulajdonképpen akárhol játszódhat e film, bármelyik távol-keleti nagyváros ürüléktől és rothadó szeméttől bűzlő sikátorában, Bangkokban, Manilában, Szingapúrban vagy Jakartában. Ott, ahol nem a "papok" és a turisták szaladgálnak, tökéletesen egyforma mind. A malajziai születésű, de már tajvaniként befutott fesztiválkedvenc Ming-Liang Tsai filmjein sohasem az élet fényes, problémamentes, "álombéli" oldala villan fel, inkább az, amelyik a valódi. Jelesül itt, hol, hogyan és kivel hajtja álomra fejét a távol-keleti polgár. Nálunk képzőművészeti performance tárgya lehet ez, ott milliók nap mint nap ott hajtják fejüket álomra, ahol az este éri őket. Egy poloskás, ágybogaraktól hemzsegő matrac maga lehet a luxus. Magánélete alig van az ittenieknek, tévét utcáról, a bolt kirakatában néznek vagy az egyik büfében. Az utcán esznek, isznak, élnek, kicsit félrebújva szeretkeznek, alszanak. Ming-Liang Tsai kamerájával belesüllyed e világba, és esztétikusan komponált, statikus képekbe rendezve mutatja meg a nyomort. Bádogból, hullámpalából összetákolt, jó, ha méteres belmagasságú viskók alagútrendszereiben rejtőző embereket látunk, vagy kihalt, épülő- vagy éppen bontásfélben maradt vasbeton épülettorzókban bolyongunk. Mindenhol csöpög, tocsog valami, szemlátomást fullasztó a meleg, párás levegő. Vagy éppen az égő őserdőből, vagy más természeti katasztrófából származó, a városba beszivárgó mérgező füst. A Szárnyas fejvadász valódi atmoszférája, nyugati embertípusok nélkül.

A szereplők
Reménytelen, kiüresedett, sivár életek pergetik napjaikat e pokoli, életre alkalmatlan, egészségtelen környezetben. Foggal-körömmel ragaszkodnak a megszerzett boldogság piciny darabkáihoz, egy tál rizshez, egy ócska matrachoz, egy kopott párnához. Szavak nélkül sodródnak egymás mellé, hogy szavak nélkül éljenek egymás mellett, hogy némán váljanak el, ha úgy adódik. Közben tétova mozdulatokkal simogatják egymást intim pillanataikban, a számító gondoskodás diadalát élve meg: nehogy egyedül kelljen megint aludni. Egy hajléktalan, akit összevertek, összeesik az utcán. Egy bangladesi vendégmunkás társaival épp arra vonszolja frissen talált matracát, összenyalábolják a hajléktalant is. Egy magatehetetlen agyhalott, akit minden áldott nap akkurátus érzéketlenséggel megmosdat egy kikapós pincérnő. A pincérnő idősödő, ám élveteg főnökasszonya köti össze a két szálat. Kulcsszerepekben kipróbált arcokat láthatunk, a pincérlányt a többek között a Huncut felhőcskékből ismert Shiang-chyi Chen "éli" meg mély alázattal. A hajléktalan és az agyhalott kettős szerepében Tsai kedvencét, Kang-sheng Lee-t láthatjuk ismét, aki inkább médium a rendező számára, mint európai értelemben vett színész. Bábu, akit alkotója olyanra gyúr, amilyet meg szeretne mutatni. Lee pedig hagyja magát.

Minimalista szerelmi háromszög
Ming-Liang Tsai eme munkája -talán a malajziai cenzúra határozott fellépésének is köszönhetően- kevésbé tartogat megbotránkoztató képeket, mint néhány korábbi munkája. A testnedvek ürítése, a maszturbáció és efféle cselekedetek naturális ábrázolásai korábbi filmek esetében olykor tömeges távozásra késztették a kényesebb ízlésű nézőket, ám egyben fokozottabb drámai hatásnak tették ki a kitartókat. Ezek az "inkriminált" események jelen vannak e filmben is, ám lényegesen szemérmesebb ábrázolásban. Mindig elfordulva, félig fal mögé bújva, vagy éppen majdnem sötétben zajlanak ezek az intim pillanatok. Érdekes a zene és a rádió hangjainak alkalmazása. Nem afféle bollywoodi tánc- és énekbetéteket látunk s hallunk, hanem csupán hangulati aláfestésként hangzik fel a filmben a távol-keleti popzene néhány bombasztikus darabja, illetve dramaturgiai "ösztöke"-ként tudunk meg lényeges dolgokat a rádió híreiből. Valahogy úgy, mint nálunk Szomjas Falfúrójában, Könnyű testi sértésében, anno. A film valóban majdnem romantikus film, ám csak annyira, mint egy hajdani utolsó tangó volt, Párizsban. Inkább jut eszembe Andy Warhol Alvás című filmperformance-a, mint Ang Lee meleg cowboyai. Egy szerelmi háromszöget nehéz rideg, minimalista hangvételben ábrázolni, viszont Ming-Liang Tsainak éppen ez a specialitása: elidegenedett, rideg, szinte élettelen miliőben megmutatni a gyengédséget, a szerelmet. Méghozzá, tulajdonképpen szinte a teljes létező spektrumban, mint ahogy az a méltóságteljes fináléban a szemünk elé úszik.

10/7

www.port.hu/nem_akarok_egyedul_aludni_hei_yan_quan/pls/fi/films.film_page

Zhang Ke Jia 2006-ban a velencei Arany Oroszlánnal jutalmazott zavarbaejtő filmjében egy férfi rég nem látott feleségét, míg egy nő a férjét keresi a világ legnagyobb építkezésén, ahol hegyek hullanak a vízbe és városokat rombolnak le, hogy hegyek nőjenek ki a földből és városok épüljenek.

A Három-torok projekt
A Három-torok vidéke Kína közismert természeti látványossága, melynek varázslatos szépsége évszázadok óta foglalkoztatja a kínai művészeket. A 6300 kilométeres hömpölygés után a tengerbe ömlő Jangce itt ezerméteres szirtek közé szorulva, olyan mesebeli hangzású szorosokon át kanyarog, mint Qutang Xia, Wu Xia (Boszorkány-torok) és Xiling Xia. A Kínai Népköztársaság megalakulását követően, hogy a Jangce középső folyásánál az alföld árvízvédelmi kérdéseit megoldandó, a Kínai Kommunista Párt 1958-as nanningi konferenciáján a Szeretett Vezető Mao elnök világosan megfogalmazta a Három-torok megépítésével kapcsolatos ,"lelkes előkészület, teljes megbízhatóság" irányelvét. Ennek megfelelően itt zajlik korunk világviszonylatban is egyik legnagyobb szabású építkezése, mely által a Jangce e költői néven illetett folyószakaszára vízerőművet építenek. Ennek következtében az ősidők óta lakott hely 160 méteres víztömeg alá kerül, a környezetvédők és régészek őrjöngését az építtetők a hagyományos energiaforrások okozta orbitális légszennyezés adainak a vízerőmű megépítésével bekövetkező látványos csökkenésének ígéretével próbálják csillapítani. Akkora építkezés ez, melyhez képest a mi kis Metró-projektünk félórás fusi csupán. Ami viszont a film szempontjából fontosabb: apokaliptikus helyszín egy, a műfaji megjelölésben romantikus drámának jelölt filmnek.

Nem romantikus, nem dráma
Ha létezik film, amire nehéz találó műfaji definíciót húzni, az a Csendélet. Adott egy gigászi építkezés, ráadásul a kommunizmust párthatározattal kapitalizmussá változtató Kínában, tehát kézenfekvő lenne a termelési film, mely dicső műfaja volt a legpenetránsabb személyi kultuszos időknek. Ez esetben lánglelkű munkásoknak tiszta tekintettel kellene a projekt igazát kommunikálni a nézőknek, Zhang Ke Jia filmjében azonban ilyeneket nem látunk. Itt csupa izzadt, rosszkedvűen maga elé meredő, egymással csak odadobott szavakban társalgó, rettenetesen sokat, elképesztően sokféle módon dohányzó melósokat látunk. Aki nevet, az nem dolgozik. Romantikát értelemszerűen nehéz lenne találni egy ilyen közegben, bár mindkét történeti szál tulajdonképpen lehetne romantikus. A férfi főszereplő 16 éve nem látott feleségét keresi, aki ott lakott, ahol már mindent eltemetett a víz. A véletlennek köszönhetően azonban találkoznak, és újraházasodnak. Ettől függetlenül a pasas beáll a házakat bontó rosszkedvű melósok közé falat bontani. Ez inkább groteszk, mint romantikus. A női főszereplő -a változatosság kedvéért- a férjét keresi, ők is találkoznak, ám egy búskomor valcer után, mit az épülő erőmű lábainál lejtenek, úgy határoznak, hogy elválnak. A tánc közbeni szakítás az erőműnél már szinte szürreális. És akkor még nem szóltunk holmi ufókról, kötéltáncosokról és űrhajóvá váló emlékművekről... Az biztos, hogy a háttérben állandóan zakatoló, csikorgó, dörgő, robbanó és morajló építkezés, a kihalt és bontás alatt torzóban álló épületek látványa drámai hatású. De érzelmi és nem műfaji értelemben.

Yin-yang csendélet
A film címe a megoldás. Csendélet. Apokaliptikus csendélet egy táj lerombolásáról és egyben újraépítéséről, egyetlen, a hegy és a folyó korához mérve szempillantásnyi időintervallumban. Mai kínai csendélet tájrombolással, építkezéssel, cigarettafüsttel és munkásokkal. Miképpen minden igazi kínai művet, ezt is áthatja nyugodt, szellemi egyensúly. Tökéletesen érvényesül a ying és yang elve. Rombol és építkezik, férfi és nő, házasság és válás, tűz(energia) és víz(energia), a föld, a hegy száraza és a Jangce vizének nedvessége. Az a nyugalom, ahogy a történelmi város, Fengjie lakosai tudomásul veszik, hogy elköltözzenek. Egykedvűen költöznek, mert költözniük kell. Ahogyan a régész széttárja kezét, milyen könnyedén rombolják le a vízenergia érdekében a több mint ezer éves, piros falú és zöld tetejű történelmi óvárost. Mindig van valami a mérleg másik serpenyőjében is, nem állhatunk csak a libikóka egyik oldalára, mert különben elbillenünk. Bölcs szemlélet. Elmélkedhetünk azon, hogy megérte-e, az asztalra is csaphatunk, de aztán felkapcsoljuk a villanyt, és borogatjuk fájó kezünk. Zhang Ke Jia sem foglal konkrétan állást, csendéletbe rendezve mutatja meg a Három-torok vidékének mai képét, amely elménkben növekszik apokaliptikus vízióvá a világ, a történelem és az emberek múlandóságáról, vagy akár kis színes emlékké a dohányzás élvezetéről, a tésztaleves illatáról, az épületbontás fáradtságos munkájáról, esküvőről és válásról, kinek kinek ízlése, érdeklődése, műveltsége, pillanatnyi érzelmi állapota szerint.

Mindent összevetve, tehát
Zhang Ke Jia Csendélete egy nehezen megfejthető, könnyed, meghökkentő és szórakoztató, mulatságos és felkavaró, meglepő és unalmas, viszont kifejezetten vicces művészfilm. Azt hiszem, legalábbis.

10/8

www.port.hu/csendelet_sanxia_haoren/pls/fi/films.film_page