A humor, mint nemzetspecifikus karakter, viszonylag ritkán tűnik fel a mindennapi társalgásban sajnos túl gyakran előkerülő, különböző népeket illető sztereotípiák mindig hosszas listáján. Talán azért, mert a „humoros” minden nációnál pozitív jelző, szinte egyenértékű a „bölccsel”, és mi tagadás, pozitív jelzőkkel szinte sohasem illetjük más nemzetiségű, tőlünk elütő kultúrájú, gyakran nálunk sikeresebb embertársainkat. Inkább saját magunk olykor sanyarúbb státusza miatt bűnbakká szokás kikiáltani másokat, és külsejüket karikírozó melléknevek gyakori használatával sokatmondóan összekuncogni trendi minálunk. És persze, nem csak nálunk. Ritkán beszélünk német humorról, amely lehet, hogy nincs is? Ritkán oroszról, persze zord idők járnak arrafelé, kinek van kedve viccelődni, ritkán olaszról, hisz’ ott nincs értelme a humornak, mert maga az élet is napfényes! Nálunk azért megemlítjük mindig melldüllesztve: - na de kérem, a pesti vicc! Igen, a régi pesti kabarék homályában és a belváros szűk utcáiban, kiskocsmáiban született, mindig az adott kor visszásságaira azonnal reagáló pesti humor valóban sajátságos. De korántsem olyan közismert a világban, mint az angol humor.

A Nagy Közhelygyűjteményben főszócikk az angol humor, amely azonos betűvastagsággal, azonos betűmérettel van szedve a francia konyhával, olasz harsánysággal, skót fukarsággal és a többi butasággal. Azért is furcsa ez, mert szerintem senki nem találkozott még humoros angollal, nemde megannyi humortalan fapofával. De ha fanyar, száraz, nemritkán morbid, blődli humort hallunk, a felharsanó röhögés után mindenki konstatálja: Szeretem az angol humort! Tán ezért is keltett feltűnést az egyébként hagyományokban gazdag angol filmművészetet megújítva, szinte új hullámként jelentkező filmvígjátékok özöne, amelyeket inkább jellemezte a meleg humánum, az okos önirónia, a részvétteljes bölcs mosoly, mint a tipikus angol humor. A szakma meghökkenve nézett körül: - a cseh új hullám Angliába érkezett? Mi tagadás, a Jean nevű komornyikját fárasztó angol lord, a Monthy Python Repülő Cirkusz és társaihoz csatlakozott egy csendesebb, másképpen vicces csapat: a sztriptíztáncos munkanélküli melósok, a marihuánakertész nagymamák, és mások.

Jelen esetben egy wales-i kisváros két temetkezési vállalkozója, valamint a város szexmániás polgármestere. Ők a hősei a Sírhely kilátással című angol filmvígjátéknak, amely a fent jelzett újabb vonulatba tartozik. A csodás környezetben fekvő wales-i „én kis falumban” két temetkezési vállalkozó élethalálharcának vagyunk tanúi. Kis város, kevés elhunyt, kicsi biznisz ez két gyászhuszárnak. Az egyik ráadásul Amerikából származik, sajátos koporshow-it megütközve szemlélik a helybeliek, míg a másik túl szende, csak irodája bezárt ajtaja mögött él szenvedélyének, a jazztáncnak. A véletlen úgy hozza, hogy harminc év vágyakozás után szerelmet vallhat álmai nőjének, a szexi titkárnőjével hancúrozó polgármester hanyagolt feleségének. A prosecturán elrebegett szerelmi vallomás nyitott fülekre talál, de a pár egyesülése előtt még egy akadály áll: a nőnek meg kell szabadulnia tenger-libidójú férjétől. E nemes cél érdekében szende de fantáziadús gyászhuszárunk szövetségest is talál a konkurencia személyében, így a végkifejlet nem lehet kétséges.

A Sírhely kilátással 2003-ban a legjobb angol film díját kapta, tán nem érdemtelenül. Folytatja a Fűben járó bűnnel, az Alul semmivel, és társaival járó vonulatot, de mintha a lendület csökkenne, bár a fekete morbid humorral mintegy hidat képez a hagyományos fanyar és az új, bölcs angol humor között, nyilván csak azért, hogy ne lehessen mindent egy fakkba olyan könnyen beszuszakolni. Kitűnő színészek, pl. Alfred Molina-(Csokoládé, Frida), Brenda Blethyn (Fűben járó bűn), és Christopher Walken (Szarvasvadász) komédiáznak a szeretet- és részvétteljes, humánumtól fűtött filmben. Ettől függetlenül azonban ez a film már nem az az igazi reveláció, de ennek ellenére biztosan a nyugdíjas filmklubok kötelező és nagysikerű darabja lesz az elkövetkezendő ötven évben.