Amíg Önök alszanak
címmel készít dokumentumfilmet egy spanyol tévé stábja, ma este éppen a tűzoltókról. Az éjszakai szolgálat első bevetése egy házba szólít, ahol kezdetben úgy tűnik, mindössze egy ajtót kell kinyitni. Mosolygós felkonf, mosolygós tűzoltók, mosolygós lakók. Az ajtó mögött azonban szörnyű dolgok bújnak meg, de a kamera már forog...
„Veled is megtörténhet”
A klasszikus horror, hatásmechanizmusában, kultúrtörténetében alapvetően a középkori misztériumjátékokon, az angol gótikus regényeken, a német és francia „sötét” és „fekete” regények motívumain alapszik, mindig a sötét=rossz és a világos=jó harcán keresztül jut el a megnyugtató végkifejletig. Megjelenése a XIX. századi romantika időszakára tehető, közismert figurái Frankenstein, Dracula és társaik voltak. A horror e klasszikus válfaja azonban még inkább a mesék fantáziavilágához kapcsolódott, és bár borzongtak tőle, senki nem vette őket túl komolyan. A modern horror ezzel szemben már vastagon épít arra, hogy reálisnak tüntesse fel tárgyát, még akkor is, ha az az emberi fantázia leghátsó és legsötétebb bugyrából bújt is elő. A Jó szinte már fel sem lelhető a modern horrorokban, elszenvedő áldozatként tűnik fel inkább, a Gonosz pedig megállíthatatlannak tűnik, sőt, „látszólagos” pusztulása után, kötelezően visszatérő elemként, az utolsó mondatban, az utolsó filmkockán újra feltűnik. Nincs happy ending. Történjen bár a történetben bármilyen túlvilági borzalom, a modern horror azt sulykolja belénk: velünk is megtörténhet e borzalom. Főleg, ha a Gonosz bennünk lakozik...
Ez a való világ
Kezdetben a vonat érkezése elől még ijedten félreugráló mozinézők gyorsan megszokták, hogy amit a vásznon látnak, az bizony csak mása a valódinak, az ő szórakoztatásukra gyártotta az amerikai álomgyár: Hollywood. A statikus, egy helyben álló, legfeljebb lustán kocsizó kamerák által mutatott képek nem is tűntek valódinak, Edward G. Robinson füle mögött vetített táj kanyargott a '39-es Plymouth hátsó ablakában, Cary Grant pedig festett sziklák között lovagolt bele a lenyugvó napba. Aztán a háborús híradókhoz kifejlesztett könnyű kézikamerák soha nem látott dinamikájú képei behozták a vérrög valóságot a moziba is. A horrorokban azonban sokáig még inkább a maszkmesterek munkája dominált, mígnem az olasz Ruggero Deodato 1979-es Cannibal Holocaust című filmjét bemutatták és majdnem azzal a lendülettel be is tiltották. Deodato filmjében bizonyos amazonasi kannibálok irtanak ki egy őket kutató dokumentumfilmes stábot, ennek a „valódi és eredeti” tekercseire épül a film, melyet annyira komolyan vett a közönség és főleg a bíróság, hogy a rendezőnek komoly erőfeszítéseket kellett tennie annak érdekében, hogy bebizonyítsa, a filmjében nem valódi gyilkosságok történtek. A tét életfogytiglani börtönbüntetés volt Deodato számára, de ebből is látszik, a fikciós dokumentumfilmnek látszó horror ha lehet, hatásában nagyobbat ütött Orson Welles klasszikus rádiójátékánál, a Világok háborújánál is. A valóság valóságosnak tűnő látszatával való játszadozás, az amatőr kézikamerázás kézenfekvő vizuális hitelessége azonban végérvényesen kedvelt horror-klisévé vált, lásd a valóban amatőr barkácsfilmnek tűnő Blair Witch Projecttől a Lost-os J.J. Abrams-féle csúcs professzionális Cloverfieldig. A jobbára horrorokra specializálódott spanyol Jaume Balaquero sokatmondó Rec című filmje egy újabb a sorban.
Díjak, kritikai- és közönségsiker
A film nagyszámú díjat nyert kisebb-nagyobb filmfesztiválokon, emellett a közönség imdb-s 7.8 pontja mellett a mérvadó kritikagyűjteményként számon tartott Rotten Tomatoes a kimagasló 94%-ra értékelte. Tagadhatatlan, igen erős expresszív hatással van a nézőre Balaquero alkotása, azonban ezeket a mutatókat erős túlzásnak érzem. Nyilván az érzékekre gyakorolt hatást díjazza ekkora számokkal a közönség és a kritika, mert látni nem sokat láthatott a filmből, tekintve, hogy éppen a kézikamerás alapkoncepció miatt alig látni belőle valamit. Nem is a már megszokott eszeveszett kameracibálás, a folyton repkedő, rángatózó, kaszáló, villódzó kép a zavaró, hanem a fényhiány és a rendre eltekert fókusz. Más szóval, néhány viszonylag stabil képtől eltekintve alig látni valamit a filmből, homályos és sötét foltok villódzásán kívül. A cselekményt a hangjátékként a kép(hiány) alatt futó képhangból, a rögzített interjútöredékekből, zajokból követhetjük -ez jó pont, a hang narrációként tökéletesen működik!-, így csak következtethetünk arra, hogy a film amolyan mérgezéses-megvadulós-harapdálós zombis-szerű horror. A ritkás nyugodtabb képekből annyi látható, hogy a színészek kiváló munkát végeznek, még a kamerába is néznek a még hitelesebb valóság látszatát keltve, tán még vér is freccsen az objektívre, azonban ez mindössze néhány vizuálisan értékelhető perc csupán. A többi inkább egy mozi gépházában háttal a vászonnak fél üveg vodkára benyalt LSD (igen rossz) élményére hajaz, azonban a horror rajongói valószínűleg éppen ezt fogják díjazni. Részemről azonban a Rec Play, majd gyorsan Stop és Eject.
10/4
www.port.hu/pls/fi/films.film_page
