Nos, a 79 évesen is az egyik legtökösebb filmrendező tavalyi évben már második filmjében nyúl a néző hóna alá, fogja meg a gatyáját hogy jól belerázza. Az Elcserélt életek díjakra vár, a Gran Torino eleddig csendben fut, szerintem pedig ez a jobbik film. Ha lehet egyáltalán rangsorolni két kurva jó film között. Azon már fenn sem akadok, hogy Clint Eastwood A Nincs bocsánat óta nem csinált rossz filmet, azelőtt meg olyanokat, mint a Dirty Harry-sorozat, meg a Dollár-trilógia (Sergio Leone)...

Általában igencsak zokon venném, ha ilyen-olyan filmesek gatyába akarnának rázni, szinte Eastwood az egyetlen, akitől elviselem. De ez a faszi az egyetlen, akinek a filmjei mindig szólnak valami fontos dologról, mindig klisémentesen, de mindig a mainstream (ergo közérthetőség) keretein belül. Nagy mesegép az öreg, a szó jó értelmében, de van is mit mesélnie. Nincs gond a színészekkel se, könnyen szót ért velük, tekintve hogy ő is színész. A mai tanfolyam tárgya a rasszizmus, valamint az önfeláldozás. Két egyszerű téma, hmmm...

A film főszerepét maga Clint bácsi vállalta magára, egy temetésen kezdünk, ahol a nyakas, tipikusan korlátolt, provinciálisan gondolkodó hajdani koreai veterán feleségét temeti. Walt (Clint) az a pasas, akinek kertjében lóg a csillagsávos, aki csak amerikai kaját eszik, amerikai kocsival jár, magasról néz le mindenre, ami nem amerikai. De Walt alapvetően tisztességes, bár egy mocskos szájú, mogorva vénember, de ember. A szomszédjába egy népes hmong család költözik, akik a legkevésbé nem amerikaiak, de még csak angolul se nagyon beszélnek. Walt kezdetben mogorva elutasítással vesz róluk tudomást, de néhány, egyéb afro-, és latin-amerikai etnikumokkal történő affér után érdekes barátság kezd kialakulni közte, valamint Thao és Sue, a hmong testvérpár között.

Temetésen is végződik a film, addig azonban sok minden történik e komor keretben. Walt humánus énjének felülkerekedése mogorva és xenofób alantasán, a valódi és igazi áldozathozatal, amit a templomon és a vallás előírásain kívül hoz meg, és az igazságtétel, amelyet mégiscsak vallásos értelmében lehet a maga teljességében felfogni. Ennek ellenére, bár templomi ravatalnál zajló szertartással kezdődik és végződik a film, közben is előkerül több alkalommal a pap, ám ahogy Walt minden alkalommal nyersen elzavarja őt, egyértelmű, hogy nem teológiailag, hanem inkább valamiféle mindenen felül lévő, ökomenikus humánum tiszta erkölcsében értelmezendő a film. Még az utolsó kép ellenére is.

Persze, lehetne kötözködni is, hiszen a forgatókönyv azért nem teljesen "sima". Például Walt túl gyorsan tudja le a tipikus fehér-amerikai fafejűségét és kerül közel a hmongokhoz, a mexikói és fekete gengszterek is mintha túl könnyen nyugodtak volna bele, hogy ma nem nyerhetnek, de Eastwood lendületből veszi az akadályokat. Ahogy magára vonja a néző figyelmét, egyértelmű, hogy itt rá kell figyelni. Meg a két "éjzsienemöriken" tehetségre, Bee Vangra (Thao) és Ahney Herre (Sue). A szkript zökkenőinek elsimításában sokat segítenek a remek dialógok, a Walt Thao-t illető "zippzárfejű" jelzőjén azóta is röhögök, bár nem igazán értem, honnan is jön ez... A kemény szövegeken, némi véren és brutalitáson túl, igen meleg emberi pillanatokban is dúskál a film, mely jó ritmusban, egyáltalában nem egy 79 éves tempójában szalad előre a meglepően felemelő és torokszorító végkifejletig, mellyel egyértelműen tanít bennünket arra, ami igazán fontos: embernek lenni. Állítólag Clint Eastwood utolsó színészi jelenléte ez a film. Márcsak ezért is: 10/10. Íme, a 72-es Gran Torino, majdnem olyan, mint ebben a filmben: