Egy vékony testalkatú, hosszú, seszínű hajú, alaposan kitetovált férfi álldogál a jicini vasútállomáson, vonatra várva, mint ahogy volt egyszer vadnyugaton. 
Helena Trestiková húsz éven keresztül dokumentálta a férfi életét, melynek összegzését egy Európa-díjas dokumentumfilmben adja közre.
Kedvelt téma
Szívesen nyúlnak a börtöntémához a filmesek, nem csoda, hiszen akit bezárnak, annak mindig van valami oka, ha pedig nincs oka, akkor éppen azért érdekes, mert oktalan a hős szabadságtól való megfosztása. A rácsok mögötti világ sajátos szabályai által hierarchizált élete ráadásul kiválóan modellálja, karikírozza a kinti világ visszásságait, vagy éppen alkalmat adhat a legalantasabb ösztönök pornográf kiszolgálására, alkotói szándékok, művészi koncepciók szerint. A bezártság-élményt gazdagon dolgozta fel az filmirodalom a Monte Christo romantikus börtöntörténetétől a Pillangó kalandjáig, de ide tartoznak a lágerfilmek is, Schindler listájától a Sorstalanságig, illetve az elmegyógyintézetes filmek is, mint a Száll a kakukk fészkére, és a többi. A számtalan B-kategóriás tucatterméket meg sem említem. A dokumentumfilmesek börtöntémáiról pedig csak legyen elég annyi, mit ad ki találatként a Google a börtön+dokumentumfilm kulcsszavakra. Az első oldal eredményei: Van a börtön, babám (Gábor Sós Ágnes), Börtönben születtek (amerikai dokumentumfilm), Akarom, hogy a szavaim hatására (írásterápia az egyik amerikai börtönben), Bebukottak (Monory Mész), Egy börtön gyilkos anatómiája (megint amerikai doksi), Butinszkaja börtön, Élet Guantanamóban, A börtön és a lelkész. Nincs két ugyanarra a filmre mutató cím. Hogy túlnyomórészt amerikai filmek, azt tudjuk be a gugli sajátosan válogató algoritmusának. A 
valóság ezzel szemben az lehet, hogy ahol dokumentumfilmet készítenek, ott előbb-utóbb készül film a börtönben is, hiszen hol máshol lehetne ennyire sarkítva, ennyire drámaian megmutatni a bűn és bűnhődés, az igazság és hazugság, a szabadság és rabság dinamikus ellentéteit. Ráadásul mindezt a valóság brutális érvényesítő erejével.
Húsz év René nyomában
Helena Trestiková cseh dokumentumfilmes 1975 óta készíti jórészt portré műfajú filmjeit, mellesleg rövid ideig még a Cseh Köztársaság kultuszminiszteri posztját is betöltötte, első igazán nagy elismerését azonban éppen e filmmel aratta. Pedig több mint harminc film van mögötte és konkrétan ebben a filmben húsz év munkája van, mintegy jelezve, mennyire nem könnyű elérni egy dokumentumfilmesnek a sikert. A film kezdetén René 16 éves, először küld levelet a börtönből, majd ezt követően szinte havi, negyedévi rendszerességgel küldi a többit. Az idő múlását a René testén gyarapodó tetoválásokban látjuk múlni, valamint a be-bevágott híradórészletekben: Husák még szájon csókolja Gorbacsovot, aztán a magyarok megnyitják a kelet-német turisták előtt a határt, majd Hável leteszi az esküt a Cseh Szocialista Köztársaságnak, majd a Cseh Köztársaságnak, majd lemond, majd újra eskü, aztán Václav Klaus hasonlóképpen. René pedig írni kezd, majd kiadják könyvét. De csupán hónapokra 
van szabadlábon, vért sosem ont, csak ellop ezt azt, mert valamiből élni kell. Visszaesőként szinte bérelt helye van a Jicin melletti börtönben, ott, ahol a környező erdőben tanyázott gyermekkorunk kedvenc haramiája: Rumcájsz.
„Rendes ember én már nem leszek...”
René azonban már a modern kor haramiája, nem kedves és nem szimpatikus, mint Rumcájsz volt (ha élt egyáltalán). Cinikus, kiszámíthatatlan, megbecsülhetetlen és megbízhatatlan. A modern társadalom tipikus gyermeke. Vagy inkább áldozata. Trestikova filmjének narratív síkja kizárólag René leveleire épül, a képeket, melyeket látunk, ezeknek magyarázó illusztrációi, vagy éppen valami mögöttes mondanivalót sejtető ellenpontjai. René élete hazugságok halmozására épül, már 16 éves korában azt hazudja, hogy ha kikerül a börtönből, dolgozni fog rendesen, ahogy elvárják tőle, de ekkor még tán néha ő is elhiszi ezt. Később aztán már egészen biztosan csak kifelé kommunikálja a jobbá válás szándékát, ő maga már teljesen beszocializálódott a börtön sajátos, de egy idő után kiismerhető, és ami a fő: működő szabályrendszerébe. A szabadság vágyként megélhetőbb számára, mint a mások számára járhatónak bizonyuló úton. A film nem minősít, a képi magyarázattal, illetve ellenpontokkal csupán alátámasztja René rácsok mögött töltött életének tanulságát, miszerint a börtön messze nem tölti be azt a funkcióját, amit a kinti társadalom hinni szeretne. Aki innen kikerül, soha nem lesz „rendes ember”, a börtön csupán konzerválja, elmélyíti a bűnöző életmódot. Erre a kérdésre viszont a film megoldást nem adhat, mivel azt még nem találták fel. Sajnos a film hatását nagyban csökkenti az, hogy René alapvetően egy suttyó, meglehetősen taszító jelenség, nem igazán kelt érdeklődést, szimpátiát. Az általa képviselt méla világutálat pedig nem jön elő olyan markánsan, hogy állásfoglalásra késztessen. Hogy író lett, ezt csak elmondják, elmondja – a cseh közönség persze, nyilván ismeri – nekünk viszont nincs fogalmunk arról, miről, hogyan s mit ír. Így Trestikova amúgy alapos dokumentumfilmes stílusa úgy tűnik, komoly képzavarral élve, mintha picit „üres malomban őrölne”.
Asanisimasa pontjai: 5/10
