Jelen pillanatban első helyen áll Frank Darabont filmje az iMDB népszerűségi listáján, s ezt nyugodt szívvel értelmezhetjük úgy, mint az igényes mozinézők ízlésének matematikai közepe. Érdekes lista ez amúgy, de nem gondolom, hogy ezek minden idők legjobb filmjei, és gondolom, más is elő tud állni ettől sarkosan különböző rangsorolásokkal; A remény rabjai szerintem sem a világ legjobb filmje, még a rendező életművében is mondjuk a harmadik legjobb. (Ehhez persze kell egy ilyen életmű is...)

Szóval, ez az "ártatlan bárányt bemocskolják, és igaztalanul megbüntetik, de az kitartó munkával tehetséggel és nem utolsósorban a remény és hit erejével megdicsőül"-sztorit már hallhattuk néhányszor, méghozzá adekvátabb és felkent tolmácsolásban. Engem mégis az bosszant leginkább, hogy ez a bárány egy bankár. Na ne már! A bankár egy lelketlen sátán szolgája, főleg manapság, a bankok által gerjesztett gazdasági válságban, höröghetjük az orkokkal. De reálisan nézve, a film készítése idején szó sem volt válságról, ám akkor sem biztos, hogy épp egy bankár a legmegfelelőbb példa egy üdvtörténethez. Főleg, hogy Andy (Tim Robbins) a börtönben blazírt arccal segít a gazember börtönigazgatónak bűnös üzelmeinek tisztára mosásában, amit ráadásul a végén magáévá is tesz csillagporos happy enddel, így bármennyire szimpatikus srác, bármennyire drukkolunk neki, azért mégis csak egy tolvaj ő, aki ráadásul még Robin Hoodként sem is osztotta szét a szajrét a szegények között, hanem jól eltette saját magának. Nos igen, az vesse rá az első követ, ki bűntelen, de azért az ács fia azért lényegesen hitelesebb bárányka volt, na.

Persze, vannak fantasztikus jelenetek a filmben, Roger Deakins már itt is odatette magát rendesen, a hangosbeszélő meghackelése Mozarttal egészen lélekemelő jelenete a filmnek, amelynek pillanatfelvétele egészen biztosan helyet kap az elkövetkezendő idők összes filmlexikonjában és enciklopédiájában. Morgan Freemant sem érdemtelenül jelölték Oscar-díjra, a film valóban szívmelengető pillanatainak nagy része hozzá, illetve egy másik öreghez, James Whitmore-hoz (Brooks) köthetők. Azonban a film mégis az okos, hidegvérű, hűvösen és felsőbbrendűen mosolygó bankárról szól, akit képtelen vagyok szeretni. Főleg, hogy "győz" is a végén. Én, ha Darabont nevű filmrendező lennék, tuti lelövettem volna az üldözésben, miután kiszabadult - megcsinálta, de így járt. Vagy még inkább, felkoncoltattam volna valami drogos csikánó bandával, már ott, a Paradicsomban, Red már csak a hullájával találkozna. De hát filmrendező vagy forgatókönyvíró nem vagyok, csak amolyan "billentyűkoptató szegény legény", akit kicsit idegesítenek az efféle szájbarágó tanmesék, melyek reményről, kurázsiról és hasonló szép dolgokról zengenek himnuszokat, holott nincs másról itten szó, mint egy mesterien megírt, igényesen kidolgozott, nagy lélegzetű, amolyan modern Monte Cristo grófja-szerű kalandfilmről. Asanisimasa szerint: 8/10.