Sam Rockwell ugyanúgy futja végtelen köreit az űrállomás törtfehér falai között e filmben, mint 40 éve futotta Keir Dullea a 2001 Űrodisszeiában. Nem véletlen a párhuzam, hiszen az idei (2009-es) Sundance Fesztiválon komoly feltűnést keltő Moon című filmet rendező Duncan Jones gyermekkorának meghatározó filmélménye volt Stanley Kubrick megkerülhetetlen és a mai napig aktuális filmkölteménye. Valahol természetes, a posztmodernben meg szinte kötelező, hogy egy filmrendező első nagyjátékfilmjét teletűzdeli az odáig vezető útra való utalásokkal, idézetekkel. Miután megtudjuk, hogy Sam egy holdbéli bányaállomáson rója egy helyben köreit, eszünkbe jut az Alien vagy a Gyilkos bolygó is, aztán szép sorban a többi sci-fi klasszikus, többek között a Solaris is. Talán ennyiből is látszik, Jones-re nem a tömegeket hódító űrmesék, a Star Wars vagy a Star Trek, hanem a scifi filozófikusabb és a markáns műfaji jegyei ellenére nem éppen a legagyatlanabb, dilettáns változatai hatottak igazán. Ennek megfelelően első filmje gyakorlatilag egyetlen szereplővel játszódik egy holdbéli űrállomáson - nyilván nem akciófilm lesz ez.
Jones eleve Sam Rockwellre, az ő színészi kvalitásaira, karakterére írta a filmet, mely azonban nem arról szól, hogy egyetlen figura bóklászik magányosan az isten konkrét háta mögött. Az állomást GERTY, egy intelligens számítógép irányítja (Kevin Spacey hangján szólal meg), aki nem őrül meg, mint HAL, hanem jóságos gondviselőként óvja, védi Samet, a modern, pénzt keresni száműzetett Odüsszeuszt önmagától és a külvilágtól, valamint érvényesíti a bányatársaság érdekeit. E két látszólag azonos, de mint látni fogjuk, meglehetősen eltérővé váló terület ütközése sem akasztja meg a számítógépet, rugalmasan alkot új algoritmust az új helyzet megoldására. Az őrület máshol jelentkezik, méghozzá Sam fejében. Vagy mégsem, csak a dolgok valódi folyása annyira hihetetlen, hogy azt egy három évre magányba zárt ember érzékeli őrületként, hallucinációként?
Jones filmje egyszerre pszichothriller, környezetvédelmi utópia/disztópia, romantikus melodráma és filozófikus scifi, ráadásul úgy, hogy mindegyik teljes egész és egyik sem megy a másik kárára. A bányatársaság machinációi, és Sam rendellenes állapota következtében vészterhesen közelgő "mentőcsapat" thrilleri feszültsége, a Föld közeljövőben igencsak reálissá váló energiagondjainak a filmben ábrázolt megoldása, Sam és otthon maradt felesége, lánya közötti egyre lazábbá váló kapcsolat édesbús melankóliája van átszőve a klónozás problematikája, a felelősségvállalás és hasonló topikok felett való - nem emészthetetlenül mély - moralizálással. Egy (de legfeljebb 3) szereplős filmhez képest kifejezetten izgalmas a mozi, néhány ötletes csavarral, optimális vetítési időben. Hogy lesz-e belőle olyan kultusz, mint a 2001 Űrodisszeiából, a Solarisból vagy az Alienből, azt majd eldönti az idő. Ezek előtt tisztelgő, "ommázsoló" műnek azonban már most is megfelel a Moon. Asanisimasa szerint: 7/10. (A Rotten Tomatoes 156 kritika alapján 89%-ot mutat a filmnek, amely extrém magas ráta.)