Azt mondják a hatalmasok (kiknek a hatalma sok, mert nekik hat alma sok), hogy a világ megismerésének két módja van: vagy a nyakadba veszed az egészet és végigjárod töviről-hegyire és vissza, vagy leülsz egy kőre és végignézed, ahogy végigvonul előtted. Don Johnston is valahogy így járt. Élete sikeres, magánélete talán épp ezért romos. Az egész faszi, így ötvenen felül elég hervatag: üldögél luxuslakásában kedvenc csíkos mackójában, és bambul maga elé. Annyira plötty, hogy már depressziósnak se mondanánk. Szomszédja épp az ellentéte: Winston egy etióp származású csupa élet faszi, feleséggel, három állással, öt gyerekkel, és még van szabadideje krimiket barkácsolni, összeesküvés-elméleteket gyártani és napotna kétszer felzárni Dont katatón állapotából. Don romos élete egy nap végleg összedőlni látszik. Ugyanaznap hagyja ott barátnője és kap egy rózsaszín, jószagú levelet, hogy valahol van egy 18 éves fia. Winstonnak ez éppen szakmába vág, rögvest nyomozni kezd és előkeríti Don fiatal korának szerelmeit, akik közül egyik írhatta a levelet. De melyik? Winston öltönybe rázza a mackós Dont, kezébe adja az ítinert, kit hol talál meg és útnak indítja. Egy dolgot köt lelkére, mindenkinek vigyen egy csokor rózsaszín virágot. Hervatag Szindbád így indul hosszú (és veszélyes) útjára...

Jim Jarmusch Hervatag virágok című 2005-ös filmjében tulajdonképpen egy furcsa Szindbád-parafrázist ad. Akarva, akaratlanul nekünk (magyaroknak) Huszárik gyönyörű filmje jut eszünkbe a nőtől nőig vándorló, de önmagát, és létének értelmét kereső férfiről. Jarmusch filmjében Don Johnston, a gazdag számítógépguru hasonló utat jár be, ő is tulajdonképpen önmagát keresi, aki valójában már inkább a fia, hiszen ő az élettől már mindent elvett és mindent megkapott, mire igénye volt. Útja során különféle élmények érik, van aki örömmel fogadja, van aki hidegen, van aki kifejezetten durván és van, aki temetőben, élete átértelmeződik. Don azonban messze nem olyan sármos férfi, mint Latinovits figurája volt, Bill Murray egy búvalbélelt, fád, szomorú és fáradt Szindbádot alakít, ami viszont olyan jól áll neki, mintha mást se csinált volna egész életében, pedig. Anakronisztikus figura, Kaurismakinál is megállná helyét, ami persze nem nagy ugrás Jarmuschtól. Nem véletlen, hogy Tilda Swinton, Sharon Stone vagy Jessica Lange játssza Don hajdani nőit, hiszen a rendelkezésükre álló rövidke epizódokban kell tökéletesen különböző karaktereket ábrázolniuk, melyhez azonban komoly rutin szükséges. A hölgyek a feladatot simán megoldják, és mi tagadás, jobban néznek ki, mint Bill Murray...

A megszokott lassú ritmusú road-movie ez is, mint sok más Jarmusch-film is, melyet a különös hangulatú etióp zene (Mulatu Astatke zenéje) tesz egyedivé. Talán nem annyira karakteres alkotás, talán túl színes, a kertvárosi lét unalma a filmen is nehezen válik érdekessé, bár itt a lényeg valahol az unalom lélekölésének megragadásán is van, de Bill Murray szomorúsága már majdnem annyira vicces, mint Buster Keatoné. Ha ezt elfogadjuk, értékeljük és el tudunk vonatkoztatni a Florida a paradicsom groteszkjétől vagy a Törvénytől sújtva abszurd romantikájától, hiszen azóta egyrészt sok idő telet el, másrészt ez már egy más, idősebb, tapasztaltabb és profibb Jarmusch, akkor ez is működőképes film. Nekem legalábbis tetszett. Asanisimasa index: 8/10.