Egy szép, tiszta, boldog és őszinte világba lépünk be John Carney Sundance-fődíjas filmjében, az Egyszer-ben. Egy fiú énekli az utcán fájdalmas-szép dalait gitárkísérettel, aki nem narkós, nincs semmilyen hendikeppje, nem gazdag és apja kis műhelyében dolgozik. Na és? Tehetséges, mint a nap, a vak is látja, a süket is hallja. Nem veri az asztalt, hanem mindennap kinn gitározik az utcán. Egy lány arra megy, meglátja, tetszik neki, amit hall, talán az is, amit lát. A lány virágáruslány, és Csehországból érkezett vendégmunkás. Amúgy, szintén zenész. De nem akar egyből a fiúra akaszkodni, ágyába bújni, sőt! Összebarátkoznak, tisztán, magától értetődő természetességgel és ártatlan szűziességgel. Együtt zenélnek tovább. A lány bemutatja a fiút édesanyjának. Teáznak. Zenélnek. A fiú demót akar csinálni számaiból, de a stúdió túl drága. A lány keményen és eredményesen alkuszik. Kell egy csapat, egy zenekar. Az első útjukba kerülő, szintén utcazenész csapat megfelelő, úgy játszanak együtt, mint a rádióhed sohasem. Stúdióba vonulnak, de sohasem voltak még stúdióban, a vérporfi-vérgeci hangmérnök elsőre ki is szúrja ezt, alig látványosan utálja őket. Aztán elkezdenek zenélni, és leesik az álla. A felvétel immár kiválóan sikerül. A fiú apjának is tetszik a felvétel, a fiú úgy dönt elutazik Londonba, karriert csinálni. A lány marad, és még telefonja sincs...

Carney ezzel a szögegyszerű sztorival bravúros műfaji trükköt vezetett elő: a minimál-musicalt. A musical hagyományosan drága és látványos műfaj, nagyszabású táncbetétekkel, érzelmileg túlfűtött, egymásra néző duettekkel, fináléval, kocsikerékkel, nagyharanggal, csillagos éggel, fedák sárival. Itt azonban ezeknek nyoma sincs, van helyettük két helyes és tehetséges, abszolút tiszta és manírmentes főszereplő (Markéta Irglová és Glen Hansard), néhány, jobbára egy akusztikus gitáron és néha egy zongorán kísért íves és szenvedélyes dal, és az említett egyenes vonalú történet. Ennyi. Táncbetét pedig egyáltalán nincs. És mégis ugyanúgy működik minden - nyilván ezért a legnevesebb független filmfesztivál fődíja is - meghatódunk, amikor kell, drukkolunk, amikor kell, nevetünk, amikor kell és sajnálkozunk, amikor vége, hogy miért, még, még! Pedig, amúgy nem is szeretjük az efféle panaszos hangon előadott angolszász gitárzenét... (Csak Nick Drake-et, meg Van Morrisont, meg...stb.). Minden filmfőiskolán, médiaelméleti kurzuson és filmesztétika-szakon kötelező anyaggá tenném, mert ez a film kiválóan mutatja meg, hogy milyen kevés kell, milyen kevés is elég egy nagyszerű filmhez. Asanisimasa szerint: 9/10.