Tulajdonképpen már a kissé öntömjénező főcímben súg Lars von Trier soron következő, szokásos botrányfilmjének értelmezését illetően: Antichrist, az utolsó té betű kaligráfiája a női nem ismert szimbólumát mintázza. Tehát, minden későbbi értelmezési polémiát megelőzően, e filmben az Antikrisztus (tehát a Gonosz) nőnemű. Antikrisztina.

Az előszó (már megint a súlyos jelentéseket feltételező, de legalábbis sugalló, veretes regény-szerkezet...) lassított felvételben ábrázolt, pornografikusan részletgazdag mosógépen kúrásának és ezzel párhuzamosan vágott gyermek-szerencsétlenségének még éppen esztétikusan hatásvadász jelenetsorában Willem Dafoe barázdált arcát látjuk, aki maga volt a megkísértett Krisztus, egy korábbi botrányfilmben (Botrány! Érdekel! - kiáltott fel von Trier, vélhetően). Rajta Charlotte Gainsbourg élvez - eközben kisfiúk szépen átbucskázik az ablakon, hogy lassított felvételben haljon szörnyet. Von Trier már itt saját maga dugájába dől, hiszen nem meri megmutatni a kisgyermek szörnyű összeroncsolódását, ehelyett a Disney-world szemforgató, giccses közhelyét, a hóba csapódó plüssjátékot látjuk. Persze, nem akarjuk látni egy kisgyermek betonba csapódását, de ha von Trier ezt nem mutatja meg, ellenben azt a sok minden más, nem kisebb szörnyűséget igen, akkor minimum következetlennek kell őt tartanunk. Akkor mi végre a sokat emlegetett későbbi csiklócsonkolás, a véres spermát lövellő merev fallosz, a kíméletlen precizitással lábszáron áthajtott csavar és más hasonlóan brutális képek? Puha vagy, Lars. És ráadásul öncélúan számító, ami sokkal rosszabb. Vagy beteg, de az a legrosszabb.

Három fejezet következik, a már említett két színész hősies, önfeláldozó és önveszélyes előadásában (nem is látunk rajtuk kívül mást a filmben), a gyász három stádiumának feldolgozása: a Fájdalom, a Kétségbeesés és a Három koldus kódnéven futó Bosszú. A Nő a temetésen idegösszeomlásban csuklik össze, az amúgy is pszichoterapeuta Férfi magára vállalja a terápiás gyógyítását. Elvonulnak az Erdőbe, ami egyaránt értelmezhető a jungi analízis fogalomrendszerében és bibliailag: nevén is nevezik, ez az erdő az Éden. A Férfi öntelt magabiztossággal lát neki a Nő gyógyításához, úgy hiszi, ő az erősebb, bár nem sok javulást tapasztal. Állítólag von Trier ezt megelőzően súlyos depresszión esett át, így e film önterápia is (végül is, inkább az). A Férfi azonban nem érti meg a Nő szexualitását, mitől nő a nő, így nem is tud neki segíteni. A Nő egyre jobban felülkerekedik a Férfin, és amikor az már nem képes kiszolgálni annak egyre vadabb, extrémebb és brutálisabb szexuális igényeit, akkor jön el a bosszú ideje. (Itt jönnek az idézett explicit jelenetek, hogy botránkozhasson és szörnyülködhessen a fesztiválok művelt és igényes közönsége...) B-kategóriás csavarral (bibliai fordulattal?) azonban minden helyére zökken, a Gonosz elpusztíttatik, még az Édenkert lakói, a kis Vuk, Bambi, az őzike és Bubó bagoly is mindenttudón mosolyognak, a Férfi győztesen áll fenn a dombtetőn, fáradt, elgyötört, de jövöbe tekintő tekintettel tekint le a felszabadított, arctalan nők ezreire, amint vonulnak bele a napnyugtába... Bibliai és poszt-freudi jungiánus gondolatok szürreális kavarodása ez a film a férfi és nő örök problematikájáról, amit vulgárisan úgy emlegetünk: egy férfi és egy nő sohasem értheti meg egymást, hiszen mindegyik mást akar, a férfi a nőt, a nő a férfit (az egyéb opciókat most hagyjuk). Különböző felfogásban, műfajban, mélységben és minőségben rengeteg mű áldozott már e témának, ide talán legjobban a szomszéd Ingmar Bergman életművének nagyrésze passzolna, nem pedig az inkább filozofikus és transzcendenciákkal foglalkozó Tarkovszkij, aki emlékének von Trier provokatívan ajánlja e filmet... a Perszóna, a Kígyótojás, a Suttogások és sikolyok és egyéb más filmjeiben Bergman már olyan mélységében és olyan brutális őszinteséggel járta meg ugyanezeket az utakat, amit most von Trier jár. Ezt legfeljebb csak utánozni lehet. Von Trier nyilvánvalóan nem akarta Bergmant másolni, ezért is talán az elterelő Tarkovszkijra mutogatás a film végén és ezért a szerintem indokolatlan pornográfia, ezért a végiggondolatlan gondolati katyvasz. A világ legjobb rendezőjétől (ahogy maga magát nevezi) "kedves kis közönsége" mindig vár valamit, hát ő szállítja is nekik.

Lars von Trier valóban nincs jól, egy kiégett, valóban depressziós, válságban lévő művésznek tűnik, aki sajátmaga kelepcéjébe zárja magát, egyre több lakattal. Manírjait ismételgeti, egyre megbotránkoztatóbb elemekkel zsúfolja teli filmjeit, talán hogy ezekkel leplezze ürességét, de még valamennyire fenntartsa ázsióját. Meghökkentő és nagyképű kijelentése is tipikusan egy súlyosan depressziós ember túlkompenzált szorongásának tudható be, így is kell kezelni, mint ahogy ezt a filmet sem szabad túlértékelni - nem tévednek azok a kritikák, akik horrort emlegetnek, az Antichrist tényleg horror, viszont horrorfilmnek rossz. De sajnos művészfilmnek sem jobb, így marad kényszeres műfaji definícióként az ön(munka)terápia, reméljük, annak bevált, és von Trier a jövőben újra olyan összetett és átgondolt filmekkel fog előállni, mint a Hullámtörés vagy a Dogville. Vagy végérvényesen elmegyógyintézetbe vonul. Ez a film az asanisimasa szerint: 5/10.