asanisimasa

Talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy Semih Kaplanoglu hősies tettet hajtott végre azzal, hogy tűzön-vízen átgázolva, gyakorlatilag 3 év leforgása alatt le tudta forgatni, és moziba is tudta vinni önéletrajzi, illetve inkább önelemző filmtrilógiáját, szembemenve mindennel, mi korszerű, trendi és költséghatékony. Ilyen filmeket ma már nem készítenek „fejlett” országokban. Ekkora fokú művészi szabadsághoz vagy paradox módon, diktatúra kell, ahol kegyencként azt csinálhat a művész, amit gyakorlatilag akar, vagy pedig olyan kultúra, ahol a film, mint olyan, annyira periférikus helyen van, hogy szinte csak azoknak lényeges – presztízs- vagy más okokból – akik a pénzt adják rá.  E kettő látszólag ugyanaz, valójában csak majdnem. A mai, Európához csatlakozni szándékozó, ezzel együtt erősödő iszlám fundamentalizmussal is küzdő Törökország talán nem diktatúra (már és még), efféle országpresztízs-termékekre a kormányzatnak van a legnagyobb szüksége. Persze, Kaplanoglu tulajdonképpen azonos minőségű filmekből álló trilógiája messze nem csak amolyan ország-marketing szóróanyag, hanem meglehetősen kvalitásos, egyéni, sajátos, komplex, összefüggő művészi alkotás. Olyan, amilyet manapság már nem készítenek filmesek… Ilyen minimális cselekménnyel operáló, megkapó költői képekben és festői látványban gondolkodó filmek ma már csak elvétve kerülnek moziba. Az okok egyszerűek: bármily szépek ezek a filmek, nézni őket nem könnyű, főleg nem a mindent elárasztó vizuális popkultúra által elvakított, jóllakatott szemekkel: Ha nem kapjuk meg az első másodpercekben a megszokott flasht, dühösen vágjuk a mozivászonba a popcornos vödrünket.

 

Még jó, hogy azok a mozik, melyek műsorra merik tűzni, mondjuk ezt a Méz című filmet, nem árulnak popcornt, így szolgálva mintegy menedékül annak a csekély számú „őrültnek”, akiknek például Tarkovszkij nevének hallatára nem áll a haja az égnek, s akiknek a ’művészfilm’ kifejezést hallva nem valami káromkodás, hanem a műalkotás befogadásával járó szellemi izgalom reménye jut eszükbe. Kaplanoglut nyugodtan nevezhetjük a török Tarkovszkijnak is, hiszen filmjei mind minőségükben, mind hangulatukban, mind gondolati mélységükben a nagy orosz filmjeit idézik. Idézik, nem pedig másolják. Sőt, Kaplanoglu talán még líraibb alkat is, mint Tarkovszkij, művei nem annyira filozófiai bölcselettel átitatottak, hanem inkább valami befelé forduló önvizsgálatok. A Tojás, tej, méz-trilógia ( az első két részről írtam itt és itt) egyfajta belső utazásba vonja be a figyelő, figyelni hajlandó nézőt. A Méz című befejező részben Juszuf, Kaplanoglu alteregója első osztályos kisfiú, aki szüleivel fenn a hegyekben él. Apjával különös, mély viszonyban van, az iskolában dadogása miatt sokszor kipécézik, anyja pedig fáradtan ejti ölébe kezeit: „Legalább a tejet idd meg, kisfiam.” Apja méhészkedéssel keresi meg a kis család szűkös betevőjét, innen a film címe is. Egy nap apja többnapos, messzi mézgyűjtő útra indul, a kis Juszuf pedig egyedül marad a világban.

 

Így poénkodott a szakma értetlenkedő része idén (2010-ben), Berlinben, amikor a Méz más, esélyesebbnek tartott filmek elől elhozta a nívós fődíjat, az Arany Medvét. A Werner Herzog által elnökölt zsűri döntése azonban inkább szólt a török film értékeinek, mint volt üzenet más alkotásoknak. Herzog, gyakorló művészfilmesként nyilván látta, hogy Kaplanoglu csendes, szerény, magába forduló filmjének, a sok harsány, provokatív témájú, erősebb eszközökkel operáló film között kell, hogy ráirányuljon a figyelem fényköre, hiszen megérdemli. Valóban egyéni, szuverén hangú alkotás, mely megáll önmagában is, de zseniális módon, összenézve a trilógia többi darabjával többletjelentésekkel is képes gazdagodni. A Méz a trilógia legszínesebb tagja, talán utalásként a gyermekkor érzelemgazdagságára, talán arra, hogy egy gyermekre mekkora súllyal hatnak az akkor átélt dolgok. Nemcsak színes a film azonban, hanem veretesen, festőien megkomponált szinte minden beállítása. Az erdő, ahol a kis Juszuf olykor mézet gyűjtő apját kíséri, úgy van tele csodával, mesével, titokkal, veszéllyel és rejtéllyel, hogy effektíve semmit nem mutat meg, csak a színek, árnyékok és a burjánzó növényzet közvetíti ezeket. A képek által keltett érzetek állítják össze a néző agyában a film (és ha látták az előzményeket, a trilógia komplex) élményét, hiszen kimondott szó alig hangzik el a filmben: ha igen, az egy versidézet, talán Rimbaud-tól, a kis Juszuf szánalmas dadogása, az édesanya kérlelése vagy az apa csendes, megértő, mély hangja. A Méz című film kiváló bizonyíték arra, hogy a film nyelve mégiscsak a kép. Nyilván nem fog kasszát robbantani ez a film, sőt, több néző is fel fog állni székéből idő előtt, akiket viszont megfog, azokra egészen biztosan nagy hatással lesz. Asanisimasa: 9/10