Részben bizonyított, részben viszont meglepett Martin Scorsese legutóbbi, Viharsziget című thillere. A film újfent bizonyította, amit néhányan :) már régóta tudunk: Leonardo Di Caprio bizony jó színész. Ami viszont meglepett, az az, hogy Scorsese még mindig tud jó filmet csinálni... Én már letettem erről, hogy valaha látok tőle még jót, hiszen az utóbbi években egy kiégett, elfásult, minden erejével már csak az áhított Oscarra törő rendezőt mutatott, s hogy azt végül is egy lopott Téglával nyerte meg, semmit sem emelt ázsióján. Aztán ettől, úgy tűnik belazult, és rittyentett egy fasza kis thrillert, ami műfajában, gondolom, még évek múltán is a legjobbak között lesz emlegetve. Mivel tulajdonképen egyetlen nagy csavarra épülő filmmel van dolgunk, képtelenség spoilermentesen szólni róla bármit is, így ki kell tennem a bazi nagy piros kört, benne villogó felirattal: SPOILER!

Szóval, Caprio kurva jó. Ahogyan végigviszi a figurát a mit sem sejtő tengeribetegségtől az egyre erősődő üldözési mánián keresztül a teljes hasadásig, úgy, hogy közben mi nézők, az égadta világon semmit nem sejtünk, az fenomenális. Ezzel az alakítással teljes jogú utódjává vált Scorsese hajdani médiumjának, Robert De Nirónak.

De Scorsese sem semmi. Ebben a filmben az őrületnek olyan cizellált, kacifántos, illuzórikus és valósághű labirintusát építi meg, amilyet legfeljebb avatott, évtizedes tapasztalatokal bíró klinikai pszichiáterek legózhatnak össze saját praxisukból, pácienseik kórtörténetéből, illetve azoknak saját személyiségükre való kivetüléseiből. Egy percig sem ciki, művi, erőltetett ez a láthatatlanul örvénylő, befelé csavarodó spirál, amit amúgy más, hasonló témájú filmekben, baromira el szoktak kúrni Scorsesénél tehetségtelenebb rendezők, hiteltelenné téve az egész filmet, itt, ha lehet azt mondani, tökéletesen autentikus minden. Scorsese egy beteg állat. Ezt a becsavarodást rajta kívül legfeljebb Polanski vagy Lynch tudta volna így (csak persze másképpen) megcsinálni. Lidérces és delejes a film, egészen kb. négyötödéig, amikor kitisztul az ég, és megvilágosodik a néző (miközben Leo zuhan össze). Helyére kerül minden, mi meg csak bólogatunk, hogy hú bazmeg. Anyád. Persze, jó értelemben, elismerőleg.

Hát. Tökéletesen eltalált a kísérőzene, a hajókürtszerű, vésztjósló bődüléseivel. Elegáns a fényképezés. Ben Kingsley és a veterán Max von Sydow talányos karakterei is zavarbaejtően pontosak, úgy játszanak előítéleteinkkel, mint marionettjátékos a zsinórokkal. Egy picit billen csupán a film, a nyitójelenet a hajóorrban, a végkifejlet ismeretében, számomra valahogy nem stimmel. Asanisimasa: 9/10