Már a film felütésében sem hagy semmi kétséget Alfred Hithcock afelől, hogy az Észak-Északnyugatban nem éppen a tőle megszokott hangot láthatjuk viszont. Köztudomású, hogy az öreg szivar minden filmjében feltűnik valahol, általában a háttérben, ez alkalommal a nyitó jelenet az övé. Kissé pocakos, joviális járókelőként fut a busz után, azonban az ajtó épp az orra előtt csukódik be. Hitchcock elképedve néz a sofőrre, majd az ellenkező irányba, mikor jön a következő. A jelenetnek a film egészére nézve nincs különösebb jelentése, legfeljebb tán az, hogy az ezt megelőző Szédülés anyagi kudarca után most Hithcock talán ezzel is befürdik, de már néz is következő témája után, ami mi is lesz? Épp a Psycho. Ma már túlzás nélkül kijelenthető, hogy don't panic, elég jó évek voltak ezek Alfrednak. A jelenet közönséges komikuma azonban mintegy előrejelzi a film sajátos, Hitchcocktól eleddig meglehetősen idegen, szarkasztikus, fekete humorát is, mely üdítő, friss lélegzetvétel a pályáján ezt megelőző és ezt következő sötét, borzongató és műfajának csúcsát jelentő két vérbeli thriller között.
Mondhatni, klasszikus személycserés tévedés-vígjáték az Észak-Északnyugat, ezúttal egy kémtörténetbe ágyazva. A jólmenő, überlaza Roger Thornhill (Cary Grant) csak egy egyszerű reklámszakember. Így is van egészen addig, míg egy szép napon három ismeretlen elrabolja egy étteremből. A megbízó Philip Vandamm (James Mason), aki egy percig sem titkolja, hogy ellenséges kém és titkos információkat szeretne kicsikarni belőle. Roger nem tudja, hogy ő csak az amerikai titkosszolgálat csalétke, akivel az ellenséges kémet szeretnék félrevezetni. Amikor a férfi tisztázni próbálja a dolgot, alig ússza meg ép bőrrel a sivatagban mélyrepülésben ellene indított támadást, amely mögött szintén Vandamm, az ellenséges ügynök áll. Csak a szép Eva (Eva Marie Saint) siet a segítségére, azonban szintén csak látszólag.
A film humora elsősorban Thornhill, a vele történt meghökkentő és túlzott jókedvre okot nem adó eseményeket kommentáló fanyar megjegyzéseiben jelentkezik, melyek elsősorban Bogart klasszikus film noir-karaktereit idézik, de az anya figurája, valamint az amerikai kémelhárítás ábrázolása sem mentes a malíciától. A film csúcspontját jelentő, Mount Rushmore nagy amerikai elnököket mintázó sziklaportréi között játszódó, amúgy klasszikus menekülési jelenet pedig önmagában is nevetséges, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezt maga Hitchcock is ilyennek szánta. A film azóta már sokszor, sok helyen idézett másik klasszik-jelenete, amikor egy mezőgazdasági repülő üldözi a kukoricásban Thornhillt, egészen attól a képtől, hogy a pali a semmi közepén leszáll a buszról, az viszont nagyon rendben van.
Maga a film is nagyon rendben van, amúgy, Hitchcock olyan üde frissességgel mesél 1959-ben, amiért ma például a távol-keleti krimiket, thrillereket kajáljuk. Lendületesen vágott, ritmusos jelenetek ellenállhatatlanul szívják be a néző figyelmét, amit még az akkor is már öregecske Cary Grant meglehetősen ódon játéka sem tud lankasztani. A cselekményszövés tanítanivaló. A kísérőzene és ahogy azt Hitchcock alkalmazza, szintén. Ez alkalommal körmeink ugyan nincsenek veszélyben lerágásilag, ám ez nem jelenti azt, hogy nem vagyunk izgalom híján - csak ez alkalommal inkább szórakozunk, mint borzongunk. Asanisimasa: 9/10
