Átlagos emberek átlagos sorsai találkoznak A tél 53 napja című spanyol drámában. Egy anyagi gondokkal küzdő áruházi biztonsági őr, egy pánikbeteg tanárnő és egy tanárába szerelmes ifjú csellistalány a film központi figurái, akikkel semmi különös nem történik, legalábbis semmi olyasmi, amit mi nézők, vagy valaki a közvetlen környezetünkben ne élne át nap mint nap. Érdemes ezért filmet csinálni, muszáj szembesíteni a nézőt azzal a mérhetetlen magánnyal, anyagi és lelki problémákkal, melyekkel nagy valószínűséggel maga is nyakig úszik? Judith Colell rendező szerint mindenképpen, hiszen itt a film, melynek már 
léte magában hordozza üzenetét, amely nem más, mint a madáchi küzdés és bízva bízás. Csak nem feladni és akkor talán jobbra fordulnak a dolgaink is.
Alig több ez a viccbéli Hajrá Mari néni! cinikus poénjánál, de a helyzet tényleg az, hogy nincs más lehetőség. Irtózatosan lehúzó, depresszív film ez amúgy, az utolsó jelenetekig csak a pusztulat, az összes szereplő és a mátrixukban fellelhető mellékes karakterek mind szinte megállíthatatlanul csúsznak lefelé a lejtőn. Igazából nincs is nagyon megindokolva, mi okból és milyen körülmények miatt vetik fel fejüket antihőseink, de valahogyan csak belevágják sarkukat a lejtőbe, kinyúlnak valami kapaszkodóért és a csúszás egyből megáll. Mindegyikük elkezd visszafelé kapaszkodni. Colell filmjét valószínűleg az élet ösztöne hajtja, mint ahogy szereplőit is. Összeszorítani a fogat, nyelni egy nagyot és gyűrni, taposni tovább, csak ez az egyetlen járható út. Lehet legyinteni, hogy micsoda közhely ez, meg hogy mondani könnyű, effélék, de tényleg nincs más. Az üzenetet viszont csak az fogja venni, aki végig is nézi ezt a torokszorító filmet, ami persze igényesen és esztétikusan van fényképezve, valamint pontos és hiteles színészi alakításokkal és valóságos szituációkat dramatizáló forgatókönyvből készült. Asanisimasa: 8/10
