Ez a film maradt még ki az idei (2011-es) Oscar-ceremónia főfőfődíjra jelölt alkotásai közül, talán nem is véletlenül. A Winter's Bone körülbelül annyira vethető össze mondjuk a Toy Storyval, A harcossal vagy az Inceptionnel, mint mondjuk egy maratoni futó teljesítménye a szakácsolimpia idei győztesével. A többi jelölt -bár azok is igen különböző műfajú, stílusú és hangvételű filmek- ízig-vérig profi, hollywoodi produkciók, ellenben ez nem az (még ha az is). Nem véletlenül kaszált a Sundance-en, a független film legnívósabb seregszemléjén, és egy csomó más, nem éppen a filmes fősodorhoz kapcsolódó fesztiválon. Olyan tipikus mozi ez, ami például gond nélkül nyerne egy magyar filmszemlét (nem röhögni!), a nagyszámú, ájuldozó kritikus hozsannája és a fitymálkodó közönség szórványos füttye közepette.

Az író-rendező Debra Granik állandó szerzőtársával, a filmtörténeti családnevű Anne Rosselinivel bizonyos Daniel Woodrell regényéből kanyarította e filmnek sztoriját, mely a Missouri állambéli Ozark hegység eldugott völgyeiben játszódik, napjainkban. Az erdős területen szétszórt rönkházas tanyákon érzelmi, lelki és anyagi értelemben egyaránt lepusztult véglények élnek, az olcsó pia, a házilag kotyvasztott metamfetamin és a cukormázas country-zene állandó delíriumában. Mintha egy valaha, a társadalomból kivonult és idebújt hippi-kommuna a huzamosabb narkózás hatásai által szétrobbant darabkáinak hétköznapjaiba cseppennénk. Mindenki mindenkivel valamilyen szintű rokonságban van, az asszonynak kuss a neve, a férfiakat nem kérdezünk semmiről, mert a végén még valami kiderülne. Móriczi szűkszavúság és rideg faragatlanság, fagypont körüli hideg a fűrészporral kevert sárban. A kutyaugatásszerű párbeszédek parancsszavak és tiltások, a konfliktusokat baltával, vagy még inkább puskával rendezik errefelé. Az igazán vad közép-nyugat. A film a 17 éves Ree Dolly sorsát követi nyomon, aki egyedül neveli katatón állapotban vegetáló anyját, valamint két kistestvérét. Apjuk, Jessup illegális droglaborja miatt bíróság előtt áll, óvadékként házukat és az azt övező erdőt jelölte meg. Azonban megszökik a rendőrségi őrizetből, így az óvadék elveszik: Ree-nek kisgyerekestül, beteg anyástul menniük kell, de nincs hova. Egy dolgot tehet: be kell bizonyítania, hogy apja halott - így az óvadék is semmissé válik.

A film a jól ismert westernsablonra épül: a "főhős (Ree) harca az igazáért" egyfajta variációját látjuk. Vannak lovak is, igaz karámban és inkább csak a baj van velük (drága az abrak), a mai westernhősök furgonnal járnak, vagy inkább gyalog, mint esetünkben. Tetteik célja azonban ugyanaz: megvédeni házukat, tulajdonukat, azt a földdarabot, ahová letelepültek és ahol élnek. A képek itt nem perzselnek, mint Melguiades Estrada temetésében, vagy a Nem vénnek való vidékben, itt hideg van - ez jellemzi a film szereplőinek, Ozark hegység völgylakóinak lelkivilágát legjobban. Ree úgy járja konok módon a fagyott, lombtalan erdőt, hogy szinte érezni azt a végtelen reménytelenséget, ami útját kíséri. A film első kétharmada nagyon erős, ahogyan megteremtődik a hely atmoszférája, ahogy megismerjük a főbb szereplőket, ahogy Granik belevonja a nézőt sötét, nyirkos, kietlen világába, melyről leginkább Nick Cave És meglátá a szamár az Úrnak angyalát... című könyve juthat eszünkbe. Jennifer Lawrence minden idegszálával azon van, hogy belülről alkossa meg Ree figuráját, Hollywoodban ez a fajta öncsupaszító, eszköztelen színjátszás lehet, hogy unikum, nem is rossz a csaj, amúgy. De nálunk, csak a magyar filmben is találhatunk tucatnyi hasonló példát, Nyakó Julitól, Ozsda Erikától és Czinkóczi Zsuzsától Varga Máriáig, így a lelkesedésem ez ügyben erősen visszafogott. Viszont el kell ismerni, hollywoodi mércével igen komoly teljesítmény az, amit a film teljes szereplőgárdája véghezvisz. Állítólag, a forgatást megelőzően, hónapokkal korábban a helyszínre költözött az egész stáb, hogy magukba szívják a genius locit. Ez meg is látszik a filmen, minden kocka abszolúte hiteles(nek hat, hiszen nem ismerjük ezt a vidéket, ezeket az embereket). Pici spoiler következik: Az utolsó harmad azonban, meglehetősen pozitívra hangolt kicsengésével szerintem elrontja a filmet - egész egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben az itt megismert, velejéig rohadt és romlott világban egyszercsak eljő a tavasz, csakis valami súlyos, apokaliptikus pusztulatot tudok elfogadni, minden más hiteltelen. A film első kétharmadából legalábbis egyenesen ez következne - persze, ha továbbgondoljuk a filmet, akkor azért nincs itt semmi sem megoldva... Azonban így ez a film picit olyan, mintha egyszál magamban állnék a préri közepén, rohan felém egy 900 kilós bölénybika, orrlyukain dühösen fújtatva a gőzt, azonban ahogy közeledik, úgy lassul az iram, úgy szelídül a tekintet s már majdnem elér, amikor megáll és békésen legelni kezd. Asanisimasa: 7/10