A sci-fik külön vállfaja a filmek azon csoportja, amely több-kevesebb tudományos és filozófiai megalapozottsággal különböző ökológiai, természetvédelmi problémákkal, tulajdonképpen az emberiség eljövendő lehetséges sorsával foglalkozik. E csoportba sorolható A vörös bolygó is.
Fél évszázaddal járunk mai korunk után, 2050-et írunk. A civilizáció totális elterjedése a Földön meghozta azt a katasztrófát, amelyet már oly sokan megjövendöltek. A növényzet és az állatvilág szinte teljesen kipusztult, az ásványi kincsek kimerültek, így az emberiség léte komoly veszélybe került. A túlélésre egyetlen esély mutatkozik: lakhatóvá kell tenni a Marsot. Ennek érdekében algákkal megrakott űrszondák sokaságát küldik a vörös bolygóra, bízva abban, hogy ezek a primitív élőlények majd életben maradnak az ottani rideg körülmények között is, és a gyér légkört - élettevékenységük eredményeként - oxigénnel dúsítják fel, amely emberi életre alkalmassá teszi a planétát. (Tudományos tény, valóban találtak Marsról származó kőzetmintákban szerves anyagokat.) A kísérlet kezdetben sikeresnek bizonyul, de egy ponton, az addig már kialakult oxigén szintje vészesen csökkenni kezd. Ekkor egy kicsiny, főleg tudósokból álló asztronauta-csoport útrakel, hogy megállapítsa a kudarc okát. Már-már elérik a végcélt, amikor egy váratlan napvihar komoly sérüléseket okoz az űrhajón. Úgy tűnik, a kár helyrehozhatatlan, a visszatérésre semmi remény, ezért a csapat az egyetlen még működő űrkomppal leszáll a bolygóra, ahol további megpróbáltatások várnak rájuk...
A sci-fi filmek elsődleges követelménye, hogy mindennek hihetőnek, szinte valóságosnak kell tűnnie. Ennek érdekében a producerek tapasztalt partnereket szerződtettek a fiatal rendező, Antony Hoffman mellé. A két forgatókönyvíró, Chuck Pfarrer és Jonathan Lemkin a tudományos alapigazságoktól és tényektől nem túlságosan elrugaszkodva, izgalmas és romantikus robinzonádot kerekítettek, arra azonban gondosan vigyázva, hogy túl mély filozofálgatásba ne merüljenek, és a mélyen-szántás ne menjen a kassza rovására. A félig magyar származású operatőr, Peter Suschitzky vén róka a szakmában (többek között a kult-rendező David Cronenberg kedvence is), most is teljes szakmai biztonsággal oldotta meg feladatát. A látványcsapat (Owen Patterson és Jeffrey A. Okun) megegyezik a Mátrix, A gömb, a Csillagkapu látványvilágának megtervezőivel. Munkájuk ezúttal más típusú, most mindent a valósághű megjelenítésnek rendeltek alá, ami persze paradox állítás egy sci-fi esetében, de a teljesítményük a film hiteléhez kétség kívül nagyban hozzájárult. Mindenképp meg kell említeni még a hangok mesterének a nevét, akit Dane Davis hívnak (ismét egy Mátrix.alkotó!). Ahogy ő az űr csendjét képes érzékeltetni és a szkafander klausztrofóbiás hangjait előállítja, az tanítanivaló.
Mégis. Hiába a fenti alkotók professzionális munkája és a neves sztárok (Carrie-Ann Moss, Val Kilmer) remek alakításai, A vörös bolygó valahogy nem lett ütős film. Lehet, hogy még mindig a csillogó-villogó Star Wars-széria hatása alatt vagyunk, vagy a Mátrix útvesztőjében bolyongunk, nem tudom, de mintha a sci-fi műfajának efajta, tudományosan hiteles visszafogottsága manapság nem működne. Pedig amiről a film szól, az valós és komoly probléma, oda kéne figyelni, csak hát túl csendes kiáltás ez, sajnos. Az ózonlyuk még mindig nő, sajnos. Az esőerdők még mindig pusztulnak, sajnos. Sajnos.
www.port.hu/a_voros_bolygo_red_planet/pls/fi/films.film_page
