asanisimasa

Még nem felejtettük el az öngyilkos terroristák által lerombolt World Trade Center üszkös romjainak bénító látványát, amikor szörnyű analógiaként idéződik fel agyunkban egy másik kép: az egyébként idilli tengerparti homokban üldözői elől menekülő, több sebből vérző, elcsigázott Charlton Heston szemei hirtelen könnybe lábadnak, térdre rogy, szörnyű fájdalommal szakad fel belőle: Ti állatok, hát mégis megtettétek!? A kamera távolodik és meglátjuk a ledöntött, félig homokba temetett new yorki Szabadság-szobrot. Ez volt az 1968-ban készült Majmok bolygójának záróképe. Mi ugyan kb. tíz évvel később láthattuk ezt a filmet, de még ekkor sem vesztett semmit mellbevágó erejéből: javában dúlt még a hidegháború és ma már biztosan tudhatjuk azt, amitől akkor még csak tarthattunk, hogy igen közel járt a világ egy mindent elpusztító, termonukleáris világháborúhoz. Akkor megúsztuk.

Erre most itt vannak ezek az elvakult, fanatikus vadállatok (ahogyan legalábbis a sajtó tálalja az Oszama Bin Laden & Friend Betéti Társaságot), és itt van az új Majmok bolygója is. Lehet, hogy túl kényszeredett és erőltetett ez a párhuzam, de félek a terroristáktól, hiszen mi itt, a Kárpát-medence langymeleg néplavórjában is potenciális célpontok vagyunk, de félek ettől az új feldolgozástól is: lehet-e még valamit hozzátenni, lehet-e többről szólni, mint amiről az immár klasszikus Pierre Boulle regény, és a belőle készült, szintén klasszikus film szól?

Nos, ahogyan a kis táskákba rejtett pokolgépeket követi a kamikáze terroristák által eltérített, ártatlan utasokkal tömött és bombaként használt repülőgép, úgy a film is szólhat nagyobbat elődjénél. Tim Burtonről már megtudhattuk, hogy meglehetősen extrém fantáziával tud mesélni, elég, ha csak a Batmanjeire, vagy a Karácsonyi lidércnyomásra gondolunk. Ez alkalomal nagyjából követi az eredeti történet fő motívumait. Főhősünk (Leo - Mark Wahlberg) most is egy űrmágneses űrvihar következtében űrhajótörést szenved egy olyan bolygón, ahol a majmok az evolúció csúcsai, a homo sapiens pusztán az oktalan rabszolga szerepét tölti be. A majmok társadalmában hősünk ugyanazokat a visszásságokat tapasztalja, mint odahaza, az emberi társadalmakban, de néhány toleráns majom segítségével fellázad, majd sok viszontagság után megtudja a szörnyű igazságot. Bizonyos történetelemekhez azonban Burton forgatókönyvírói truppja kreatívan nyúl hozzá: némelyiket felnagyítja, vagy újakat ad hozzá. A végkifejletet pedig átértelmezi, párszor jól meg is csavarintja, úgy, hogy aki olvasta, vagy látta az eredetit, rá sem fog ismerni. A majmok társadalmához nem nyúltak e verzió írói, ugyanolyan félfeudális rohadt tásadalom, mint Boulle eredetijében, az emberek azonban jóval többen vannak. Ami visziont érthetetlen, hogy tökéletesen kommunikálnak, szemlátomást intelligens lények az emberek, mégsem képesek felülkerekedni a majmok idióta gyerekköztársaságnak látszó, anarchikus közösségén. Ahogy haladunk előre a filmben, úgy válik egyre nevetségesebbé a cselekmény során felhalmozódó logikai képtelenségek és következetlenségek özöne (pl. az űrhajó üzemanyaga sosem fogy ki-mégis kifogy) egészen a végkifejletig, melyen csak az lepődik meg, aki életében nem látott még filmet. De a tanári pofonhoz hasonló didaktika még nagyobbat üt. Jeltelen sírok, ja... na ilyet is csak politikus tud mondani.

A film látványvilága viszont tökéletes illúziót nyújt (Industrial Light&Magic). A hatszoros Oscar-díjas maszkmester, Rick Baker majomfigurái most is sokszínűek, élettel telik és kifejezőek, egyszóval úgy néznek ki, mint a beszélő, gondolkozó és tudatosan cselekvő, értelmes majmok.

Hiba csak abban van, hogy amit a híradókban látunk, az a véres valóság, és nem képzelet szülte mozi, egy jó vagy éppen rossz álom. Az összedűlő épületek, a robbantások, gyilkosságok, a vér és könny maradjon a filmvásznakon, mert ott csak a FILMNEK van vége... Mi pedig felszedelőzködhetünk, hazamehetünk a jó meleg ágyikóba vagy akárhová, ahol béke van, szeretet és fény. (Újranézve 2011.01.22)