A háború rossz dolog, ezen kár vitatkozni. Az eddigi legnagyobb, a második után mindenki azt hitte több nem lesz. Lett, és folyik azóta is. Mindig akad a Föld valamelyik szegletén egy politikus, vallási vezető, vagy gazdasági csoport, amelynek érdekében áll egy jó kis háborút kirobbantani, lelketlenül és embertelenül feláldozva önös érdekeinek ártatlan emberek életét. A délszláv térség lakói, a zsidók és palesztinok Közel-Keleten, Irak, Kolumbia, Afrika több országának polgárai jelen idejűleg tanúsítják: a háború örök, legalábbis addig tart, amíg az emberiség. Jó érzésű embernek fajtól, vallástól, politikai beállítódástól függetlenül erkölcsi kötelessége felemelni szavát mindenféle háború ellen. E tiltakozásban mindig az élen jártak a művészek, nem véletlenül, hiszen az ő tevékenységük az alkotás, míg a háború maga a rombolás. 
Közvetve vagy közvetlenül e tárgyú műveikben, háborús körülmények közepette mutatkoznak meg a legmagasztosabb emberi tulajdonságok, a hősiesség, az önfeláldozás, a hűség és a kitartás. Homérosztól Shakespeare-en keresztül Kertész Imréig sok irodalmár szólt a háborúról, és csak kevesen mellette, korunk tömegművészetének, a filmnek is jó nagy hányada háborús-film. Ezek egyike volt a Híd a Kwai-folyó felett, amelyet alig több mint tíz évvel a háború pusztító gombafelhővel történő lezárása után mutattak be, igazi hollywoodi típusú háborús tablóként. Jelen írás tárgyát képező film, a 2001-ben készült To End All Wars ugyanezt a témát, a burmai dzsungelen át vezető vasútvonal építésének történetét dolgozza fel, ám a tények valós ábrázolásának igényével. Ernest Gordon egyike volt azon angol (skót) hadifoglyoknak, akik a japán őreik kegyetlenkedései és a délkelet-ázsiai esőerdők halálos éghajlata ellenére megépítették a vasutat, majd túlélték a szinte túlélhetetlent. Gordon önéletrajzi regényben számolt be az átélt borzalmakról, amely alapján David L Cunningham készített felkavaró filmet.
A film végén (egy másik oldalról való túlélővel, a japán tolmáccsal együtt) személyesen is megjelenik az író, hogy fejet hajtva tisztelettel adózzon az elesett társaik sírja előtt, mintegy megadva a film történelmi hitelét is, hasonlatosan egy másik háborús mementóhoz, Spielberg Schindler listájához. Itt tudjuk meg azt is, hogy Gordon a háború után papként szolgált, így valószínűleg innen fakad az a filmen végigvonuló keresztény erkölcsiség, ahogyan bemutatja a fogolytábor lakóinak emberfeletti erőfeszítéseit a túlélésért, az embernek maradásért. Ezzel együtt képes megmutatni az (egyes) elnyomó japán őrök között is az Embert, míg gúnnyal, de mégis megértéssel ábrázolja a köztük és a japánok közt lévő gyarlót. De míg az angolok közé keveredő erkölcstelen amerikai, a Jenki (Kiefer Sutherland) az átélt borzalmak hatására megtér, addig az iszákos táborparancsnok menekülése csúfondáros és megalázó, a japán szamuráj-etika, a busido letéteményese, az őrmester halála véres, ám számára megtisztelő; szeppukut követhet el, a bosszúért lihegő, önmagáról és az emberiességről, a keresztény felebaráti szeretetről megfeledkezett angol őrnagy szeme láttára. Gordon és Cunningham nyilvánvalóan keresztény szemmel láttatják a számukra nyilvánvaló poklot, amit egy idegen kultúra ural. Mégis képesek árnyalt lélekábrázolásra, nem a megszokott magas piedesztálról harsogják az angolszász kultúra fensőbbségét, 
csupán a túléléshez használják fel ezt, egyben elfogadóéag mutatják fel a másik fél, a japán hagyományait is. E témában kissé furcsának ható emelkedettség mintegy kiemeli a filmet más háborús borzalmakat bemutató alkotások közül. A mindent átható, és minden bizonnyal mélyen átélt keresztény szellemiség, a hadifoglyok szenvedéseinek naturális, sőt már-már brutális ábrázolása egy másik nagyhatású film mellé emeli ezt az alkotást: Mel Gibson Passiójához. Figyelem, tehát, nem akciófilm!
www.port.hu/pls/fi/films.film_page
