Az izlandi film
Manapság megcsappanó, ezer sebből vérző nemzeti büszkeségünk fő tartópillérei a magyarság lélekszámához viszonyított relatíve nagyszámú Nobel-díjasok. Ilyenkor szokás hozzátenni, hogy ilyen értelemben csak az izlandiak vernek meg bennünket – csippentünk szemünkkel, na ja, hozzájuk képest a magyar tengernyi nép. Nos, ez a pöttöm izlandi nemzet filmgyártásban is komoly produktumokat tesz le az asztalra. Nem készül több évente 6-7 filmnél, viszont ezek közül majd mindegyik ott köröz évekig a különböző filmfesztiválokon, és olykor bizony jelentős díjakat is szakítanak a nagyobb hagyományokkal, komolyabb elismertséggel rendelkező országok filmgyártása elől. A titok nyitja ott is egy a dánéhoz (lásd: Dogma!) hasonlóan hatékony és innovatív filmtörvény volt. Ennek nagy részben köszönhetően a legismertebb izlandi filmesek, mint Baltasar Kormákur (101 Reykjavík, Vérvonal) illetve Fridrik Thór Fridriksson (Friðrik Þór Friðriksson - pl. A természet gyermekei) mellé szinte minden évben bemutatkozik egy-egy újabb, a világ más részein kimondhatatlan nevű izlandi filmes. Ilyen pl. a Nói, az albínóval 2003-ban debütáló Dagur Kári is, aki eddig 20 különféle filmfesztiválról hozott el valamilyen díjat. Hogy nem valamiféle „egyfilmes” üstökösről van szó, mutatja második filmjének, a 2005-ös Sötét lónak hasonló sikere is, mi itt egyelőre azonban maradjunk a debütálásnál.
Nói
A film egy 17 éves kamasz élete körül forog. Nóit (Tómas Lemarguis) sorsa arra ítélte, hogy egy közelebbről meg nem nevezett nyugat-izlandi halászfalucskában élje le életét. Izland földrajzi és éghajlati sajátosságai miatt ez a falu (is) télre szinte hermetikusan elzáródik a sziget és a világ összes többi pontjától. Amerre néz az ember ilyenkor, három oldalról csak a havas hegyek vakító fehérségét látja, hogy ezt valamelyeset negyedik oldalról tompítsa a tenger ólmos szürkesége. A néhány helybéli lakos ilyenkor minimumra csökkenti élettevékenységeit, ha egy idegen ilyenkor érkezne e helyre, joggal mondhatná: ez az ismert világ vége. Tehát itt él Nói, aki egy virulensebb társadalmi-kulturális közegben is alaposan kilógna a sorból, nemhogy ezen a meglehetősen takarékra állított üzemmódú falucskában. Nói albínó, hófehér bőre és tar kopaszsága még ezen az északi helyen is kirí a tömegből, ráadásul a srác eléggé nehezen is kezelhető. Az iskola untatja, ami nem csoda, hiszen míg a neki segíteni szándékozó iskolapszichológus szexuális szokásai felől érdeklődik, Nói néhány mozdulattal kirakja a Rubik-kockát. Kiugró intelligenciája azonban ezen az élmény- és ingerszegény helyen inkább felőrli a fiút, aki egy, a házuk alá ásott gödörben érzi magát legjobban. Társas kapcsolatai sem adnak okot túl sok örömre, idős nagyanyjával él, az apja egy Elvis-mániás alkoholista taxis, akivel iváson kívül szinte semmihez nem lehet kezdeni. Barátja egy mogorva könyvárus, akit rendszeres logikai játék-meccseiken fél kézzel aláz porrá, a benzinkutas lány 
az egyetlen, aki valami halványan pislákoló reményt jelent számára az amúgy igen sanyarúnak tetsző jövőben. A gödörben töltött, viszonylag boldog óráiban a nagyanyjától kapott dianézőkén Nói egy pálmafás, hófehér homokos szigetről ábrándozik...
Izland, a rémálomsziget
Ennyiből talán azt gondolhatjuk, Dagur Kári filmje valamiféle depressziós, tipikusan északi pszichodráma, de nem. Még csak nem is Veit Helmer Tuvalujának szürreális tündérmeséjére hajaz a film, bár erős a párhuzam. Nói az albínó IQ-bajnok története egy olykor kifejezetten humoros, de összhatásában azonban drámai, méghozzá igen brutálisan drámai film, amely leginkább valahová a Fargós Coen-testvérek abszurdja és a finn Aki Kaursimaki minimalista remekműi közé lőhető be a képzeletbeli 
film-koordinátarendszerben. Alapvetően egy realista szemléletű apokaliptikus sorstragédia a film, melyhez reményt még véletlenül sem keltő rideg hátteret nyújt a téli izlandi táj. Félreértés ne essék: nem a kalandtúrák gejzírekkel és vulkánokkal csábító prospektusát látjuk, hanem a két számjegyű mínusz fokokban szétfagyó, egyszínű és egysíkú monoton világvégét. A világ végét, Nói világának végét, innen tovább már csak álmaiban megjelenő pálmafás, hófehér-homokos paradicsomban élhet. Nói keserűen abszurd történetét a rendező jó ritmusban tálalja, a drámához felvezető utat csendes mosolygástól a halk heherészésig terjedő spektrumban üljük végig, hogy -kicsit „spoileresen” szólva- a fagyott földbe csapó csákány erejével vágjon minket homlokon a végső tragédia súlya. Dagur Kári csavaros cselekményspirálú, megható és megindító, de erősen meg is rázó filmje mentes mindenféle művészi cafrangtól, tisztán és egyenesen szól nagyot. A rendező olvasatában Izland a világ abszolút negatív pólusa.
10/8
www.port.hu/noi_albinoi_noi_albinoi/pls/ci/cinema.film
