Australia über alles, pontosabban over all, még pontosabban down under all! - bárhogyan is, ez lebeghetett Baz Luhrmann szeme előtt, mialatt hosszadalmas előkészületek, még hosszadalmasabb forgatás és a film láttán néhány napos utómunkálatok alatt. A minden idők egyik legautentikusabb filmes Shakespeare-adaptációját (Romeo+Juliet), az excentrikus és fergeteges Moulin Rouge-t elkövető ausztrál rendező ezzel a filmmel úgy elszállt, ahogyan csak frusztrált magyar filmesek szoktak, ha negyedik ikszre filmkészítéshez jutnak. Azért kínos a végeredmény, mert szándékai világosak: egy monstre, szélesen hömpölygő szerelmi eposzt akart, mely valójában szeretett szülőföldjének apoteózisaként hirdetné a Szeretet hatalmaságát. Egy elfújta a szélbe oltott Sacra Coronát. Bemutatkozó tarolásainak hála, erre volt is elég pénze.
Luhrmann a hosszú munka alatt belezsúfolt a min.166 perces filmbe mindent, ami eszébe jutott, ezt le is forgatta, ám a vágásnál valószínűleg saját muszterjeiben gyönyörködött, mert azzal az ollóval bizony jóval határozottabban kellett volna bánni. Mondják, két film egy áráért... Dehogyis, legalább négy film ez. Egy szerelmes romantikus, egy marhahajtásos kaland, egy bennszülött aboriginal-indentitásos természefilm és egy kvázi történelmi, magáról Ausztráliáról. E négy film azonban így egybegyömöszölve egymást oltja ki, egymás hitelét rontja, gyengíti, amelett, hogy tökéletesen érdektelen és unalmas maszlag.
Az izgi az, hogy mégse kidobott pénz az az 1050.-HUF (a Művészben), mert szép képek vannak a filmben. Luhrmann-nak van jónéhány zseniális megoldása, kevesen tudnak olyan mozgalmas tömegjeleneteket rendezni, mint ő, virgonc és frivol humora van, mind képileg, mind dramaturgiailag, mind verbálisan. Ezekből látszik, van spiritusz a fasziban, az előzmények nem csak úgy kicsusszantak, mint kis teve a nagyból, ám ezt a filmet, egészében, bezony elkúrta.
Nicole Kidman (Lady Sarah Ashley) már annyira szétbotoxoltatta az arcát, hogy ha bármilyen arckifejezést próbál felölteni a porcelánbabán kívül, szinte hallani a kisizmok és a gondosan hidratált, alapozott és ápolt arcbőrének recsegését, ropogását. A szeme játszik egyedül, annyira azonban nem jó színésznő, hogy csupán azokkal pótolja mindazt, ami egy majd' háromórás film főszerepéhez szükséges. Ehhez hozzá még, hogy hajdani királynői termete mára inkább egy kiöregedett anorexiás modellé. Hugh Jackman (Drover) méltó hozzá, színésznek gyenge, viszont úgy ki van szálkásítva, mint Katus Attila, amikor fitness-vébét nyert. Tény, hogy jól mutat, sikkantottak is mögöttem ülők, amikor hosszan szappanozta mezítelen felsőtestét, a lovon vágtatva is úgy néz ki, mint azok, akiket szeretünk nézni, amint vágtatnak a lovon, ám ez még nem színészet. Bryan Brown (Carney) viszont higany, mint mindig, ezúttal az egyik gonosz szerepben, míg David Wenham (anno Faramir a LOTR-ben, itt Fletcher) inkább szánalmas a másikban. Akikben nincs hiba, azok a bennszülött szereplők, a kiscsávó (Brandon Walters), a nagypapi (David Gulpilil), meg Drover haverja, akit nem tudom, ki játszott. Ők nem játszanak, hanem vannak a vásznon.
A szinkronos változatról csak annyit, hogy László Zsoltot amúgy imádom, tisztelem és becsülöm, de rettentően unom, hogy minden nyugati macsó az ő hangján szólal meg. Erről a fantáziátlan szinkroncég tehet, nem ő. Az abó kissrác szinkronhangja, s főleg a szövege (Tóth Tamás műve) is rettentően idegesített 10 perc után: én fog megőrül, ha fog ez így megy tovább... Így narrálja a filmet végig. Egy film történéseit szóban közlő narrációtól még akkor is falramászok, ha Végvári Tamás okos baritonján hallom, hát még ha az egy ilyen vékony, de idegesítő gyerekhangon elsipított sohasem volt tört nyelven van a számba rágva. Ezért dühömben nyomok egy kettest a tízből, ami ha lecsillapodok, talán lesz három is, csak hogy ne pontozzam túl le ezt az elcseszett filmet.
