Titanic 2. Ha annak idején nem bólintotta volna le a jéghegyet az a monstrum, akkor mondjuk ebben a filmben követhetnénk nyomon a hajóorrba széttárt karral kiálló Rose és Jack történetét. Ez is olyan szomorú lesz, sőt! Szóval eléri a kikötőt a Titanic, a szerelmesek partraszálltak, majd letelepültek. Vettek egy kis házat, ahol kezdetben fütyültek a világra és élték a szerelmesek mézédes életét, de aztán ahogy telt s főleg múlt az idő, a derű szürkébe fordult és elkezdték darálni az egyhangú hétköznapokat, és ezekkel együtt romantikus szerelmüket is. Sam Mendes filmje felfogható akár így is, de úgy is, hogy a rendező továbbforgatja nyitótémáját, az amerikai átlaglét tipikus helyszínének, a kertvárosnak igazi Amerikai szépségét, s benne lakók sivár, lélektelen, műérzelmek és műkapcsolatok között vergődő életét.
Kate Winslet nem véletlenül nyerte el az idei Golden Globe-ot alakításáért, és nem véletlenül figyel neki ki az Oscar is jó sansszal, igazi, nagyívű, díjra méltó alakításban hozza Aprilt, aki önfeláldozó szerelemmel szereti a fess Franket (akit Leonardo DiCaprio alakít nem kevesebb elánnal, ám egyelőre díj nélkül). April és Frank rajonganak egymásért, úgy hiszik, ők a tökéletes pár, kissé vonakodva költöznek be az amúgy helyes kis kertvárosi házba és úgy gondolják, sosem fognak betagozódni az itt szokásos, jobbára a fűnyírás-muffinsütés problémakörén belül zajló közéletbe. Az idő múltán azonban a dolgok másként kezdenek alakulni, ám ekkor még April önfeláldozó mentőötlettel menti a dolgot: elhatározzák, hogy a fiú kedvenc városába, Párizsba költöznek (Titanic Reverse). Azonban a dolgok továbbgyűrűznek, csupán a szomszéd elmebeteg fia látja át a dolgokat. Frank váratlanul kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot, Aprilre pedig szemet vet a szomszéd Shep. A társadalom végleg és tragikusan beszippantja a lázadó párt.
A történet klasszikusan szép, katartikus ívéért Richard Yates regénye felel, amely a szkript alapjául szolgált, persze, Mendes van annyira jó rendező, hogy ezt nem múlja alul a filmben. Persze, könnyű ilyen színészekkel! - mondhatjuk némi joggal, ha nem kéne e valóban elsőrangú színészi teljesítmények köré szituációt teremteni, azokat megfelelően instruálni, "csúcsra járatni", úgy, hogy a néző mégis egy komplett drámát lásson, nem pedig néhány kiváló színész mesterségbeli sziporkázását. Már-már bergmanian sűrű a levegő April és Frank kapcsolatában, az erre érzékeny néző egyre menthetetlenebbül csavarodik bele a párkapcsolat egyre tarthatatlanabbá váló pszichózisába. A (messze nem romantikus!) pszichodráma suspense-én csak tovább nyomaszt a kulcsjelenetekben rendre megjelenő idegbeteg John figurája (Michael Shannon), aki 37 db. elektrosokk-kezelés után sajátos, bár talán a legnormálisabb színben látja e fojtogató atmoszférájú művilágot.
Mendes filmjei egyáltalán nem mutatnak romantikus képet Amerika "velejéről", de ezt tudjuk az Amerikai szépség óta. E filmben ez odáig fokozódik, hogy a korábban a feszültésget oldó száraz és cinikus humor is a minimumra csökkent, fordított arányban a tébollyal. Mendez Amerikájában egyáltalán nem jó élni, az amerikai társadalom megnyomorítja az tagjait, azok normális vágyait, álmait, emberi kapcsolatait, úgy, hogy közben a boldog élet illúzióját sulykolja lépten-nyomon. Néha némely bátrak fellázadnak, egy darabig harcolnak, aztán rendre elbuknak, ám a lobogó fennen lobog.
A szabadság útja (itt is jobb az eredeti cím: Revolutionary Road - ez az utca neve, ahol éli "forradalmár" életét April és Frank) majdnem bergmani mélységű lélektani dráma, majdnem tökéletes mű. Ha kevesebb látványos veszekedés, ordibálás lenne ott, ahol Bergmannál mindig csönd van, ha ott nem egy ökölcsapást fogna vissza DiCaprio, hanem csupán az látszana, hogy a következő pillanatban robban fel konkrétan, akkor közel járna a film a maximumhoz, így mondjuk csak: Bergman light. 8/10. Az Oscar jár Winsletnek, de nem lenne csalódás, ha Leo is kapna, bár komoly a mezőny...
