Brutál-filmek napja volt a mai, a Bacsó bácsi Majdnem szűz című filmjét már nem volt erőm megnézni. Kezdjük az elsőfilmes az Utolsó idők című dolgozattal.
Az elsőfilmes Mátyássy Áron meséje a közelmúltban, valahol Északkelet-Magyarországon, az ukrán határ mellett játszódik, és az ottani kemény, sokszor brutális életről, a testvéri szeretetről, a bűnről és bűnhődésről, illetve az igazságkeresésről és az igazságszolgáltatásról szól egyszerűen, közérthetően.
A rendszerváltás óta az élet sehol sem lett könnyebb, nem szálldosnak azóta sem tömeges rajban a sült galambok, sehol nem készült kolbászból kerítés, mézeskalácsból kacsalábon forgó vityilló. Vagy ha mégis, akkor nem e film -amúgy gyönyörű- helyszínén, Északkelet-Magyarországon. Munka nem nagyon van, itt mindenki abból él, amiből tud. Ha fűteni kell, az erdőből lopja hozzá a fát, ha munka nincs, hát keres más megélhetést, Iván, a főszereplő például Ukrajnából gázolajat seftel pubertáskorú Audiján. A törvény névleges, őrei inkább csak lézengenek, mint őriznek és védnek, a valódi törvény az, amit az ember szíve diktál. Csillogó terepjárókon arrogáns idegenek járják a határt, földmérők méricskélnek, autópálya fog épülni errefelé, ami biztosan megváltoztat majd sok mindent. Azonban addig még sok fát lopnak a helybéliek az erdőből. Aki tud, az legszívesebben elkerülne erről a vidékről, és ezért meg is tesz mindent. Kemény élet folyik itt, mint hajdan a vadnyugaton, csak az éli túl, aki erős és talpraesett, aki beteg, gyenge és védtelen, az könnyen válik áldozattá.
Mátyássy Áron bemutatkozó filmje tisztességes munka, amolyan eminens felelet. Jól néz ki, szépek a képek, helyükön vannak a szereplők, tudják mit kell csinálniuk, a sztori elég erős és szól is valamiről, sőt még a közhelyeket is sikerrel kerülgeti, nagyon nehéz lenne bármi kivetnivalót találni benne, mégis valahogy nem jön le a vászonról. Szépen fel van oda minden pakolva, de sajnos fenn is marad.
Kicsit olybá tűnik, mintha egy Volt egyszer egy Vadnyugat-parafrázis lenne, ott a vasút hozza új idők új szelét, itt az autópálya, azonban mindez egyelőre csak a problémák forrása. Hasonlóan kemény az élet itt is, ott is. Bosszúfilm ez is, az is. Ám ott a táj szerves dramaturgiai szervezőelem, itt csupán szép, és jelzi, hogy éppen nem egy városi környezet, hanem vidék az események színtere. Azonban mindkét filmben az igazság érvényesítése a fő téma, s nem éppen a törvény erejével, ellenben komoly és ellenállhatatlan belső indíttatásból.
Ügyesen választotta ki szereplőit Mátyássy, Eszter kulcsszerepében azért nem nyúlt messzire, saját felesége adja olykor hátborzongató hitelességgel a katatón autistát. Vass Teréz igazi színészi jutalomjáték lehetőséget kapott férjétől, amivel ügyesen élt is. De valódi seftesnek tűnik Iván is (Kádas József), de ügyesek a többi szerepet alakító, eleddig jobbára ismeretlen színészek is. Herbai Máté operatőr olykor brillírozik szuperközelikben, ám a tájat bár szépnek fényképezi, jelentéssel felruházni nem tudja. Ez azonban nem feltétlenül hiba, lehet rendezői koncepció is. Atmoszférikus, izgalmas zenét írt a filmhez Márkos Albert, ám amikor az amúgy elképesztő Harcsa Veronika énekelni kezd, akkor az nagyon zavaró. Egész egyszerűen nem értem, mi szükség van a cselekményhez tökéletesen indifferens angol szövegeket éneklő vokális nu jazz számokra egy vidéki környezetben, 1997-ben, valahol Északkelet-Magyarországon játszódó filmben. Sem hangulatában, sem jelentésében, sem kulturálisan nem stimmel. Többek között ez is „fenntartja” a filmet a vásznon, de ebben része van Mátyássy túl intellektuális, túl finom elbeszélésmódjának is. Egy ilyen dráma elbírt volna sokkal „tökösebb”, dinamikusabb megfogalmazást is. Sőt, akkor lett volna igazán ütős.
Sopsits Árpád kamasz-trilógiájának befejező része azonban üt, mint a szívlapát. De addig is el kellett valahogyan jutni, összefoglalólag:
Az első részben (Céllövölde) még a gyermek ad brutális választ a külvilág kihívására, a második részben (Torzók)azonban a külvilág esélyt sem ad bármilyen szabad döntésre, autoriter módon megszabja mit, meddig tehet az ártatlan emberi lény. A harmadik részben a kör bezárul. A hetedik kör felvetése a következő: milyen az, amikor a külvilág tökéletesen semleges, közömbös a serdülő lélekben megfogalmazódó kérdésekre, akkor hogyan születik válasz, mi lehet a megoldás? Sopsits következtetése mellbevágó. A filmben jó anyagi körülmények közötti élő családok szüleik által pénzzel bőven ellátott, de érzelmileg elhanyagolt, és/vagy a felnőttek érdeklődését (világát) agresszíven elutasító, unatkozó, célokat és érdeklődést nélkülöző tizenéves gyerekeket ismerünk meg, akik jobb híján a város környékén csavarognak. Amikor valahonnan a semmiből egy ismeretlen furcsa fiú csatlakozik hozzájuk, általa egy veszélyes, ám ennek ellenére, sőt éppen ezért hívogató világ tárul fel előttük. Ketten aztán túl mélyen merülnek e világba (lásd: Dante Isteni színjátékának hetedik köre!), mely kalandnak elkerülhetetlenül tragikus vége lesz. „A jövő itt van, előttünk hever...”
A hetedik kör a trilógia leggyengébb, ám legerősebb és leghatásosabb darabja. 
Leggyengébb azért, mert bár zseniális jelenetek sorjáznak benne, nem sikerült zökkenőmentesen összefűzni őket, a film néha dadog. Ez a kisebbik baj, a nagyobbik az, hogy a kulcsszereplők játéka messze nem olyan hiteles, mint azt például a Torzókban megszoktuk. Nem lenne szerencsés az amatőr, és szemmel láthatóan igyekvő gyermekszereplőket bántani, a kulcsjeleneteket amúgy is döbbenetesen alakítják, ám az odáig vezető úton sokszor csak azt halljuk, ahogyan elmondják, amit a rendező bácsi kér tőlük, mintegy órai feleletként. Ez egyértelműen próbahiány. A másik furcsaság az amúgy kitűnő Trill Zsolt játéka, aki Gábor atyát, a gyerekek hitoktatóját alakítja. Az ő szerepe a gyerekek kiábrándultsága, hitetlensége ellen éppen a hit erejével való küzdés lenne, ehelyett néhol egy, a Mátrixból eltévedt ördögűzőt látunk a filmbe nem igazán illő groteszk jelenésként. Ad absurdum, jelenléte olykor bizony nevetésre ingerel! Játéka talán szereptévesztés, vagy éppen a színészvezetés hiánya, ami viszont nem megszokott Sopsitstól. Ennek ellenére olyan a film, mint tízemeletnyi zuhanás után arccal érinteni a betont. Kérdésfelvetése, annak kifejtése és megválaszolása egyaránt aktuális, hiteles és sajnos igaz, így A hetedik kör még hibái ellenére is, a trilógia többi darabjával együtt, az egyik legfontosabb kortárs mű a magyar filmben.
E két mű közé beékelve láttam Nagy Viktor Oszkár rendezői debütálását, az Apaföld című produkciót. Sajnos, nem sokra emlékszem belőle, amire mégis, az Derzsi János jeges balszeme, valamint hogy le s fel száguldozik valami domboldalon a naplementében, egy ócska Lada kombival, máskor meg szőlőkarókat ver be a földbe nagy elánnal. Valamint Bruce Lee döbbenetes alteregójaként megismertem Ravasz (vagy Halmi?) Tamást, akit most azonnal leszerződtetnék kungfu-filmekre, és zsibbadtra keresném magam velük. Tessék megnézni! 
Viccet félretéve a film egy szép és megható apa-fiú történet, jó hosszú snittekkel, s megható véggel. Olyan jószándékú és illedelmes, hogy ritkaság. A baj vele ugyanaz, mint Mátyássy Áron esetében: hiányzik belőle a tűz, a dög, a dinamika. Vagy ha lassú Tarkovszkijosba, vagy Kopár szigetesbe (Shindo Kaneto) nézzük, akkor a transzcendencia. Ezek nélkül sem ilyen, sem olyan, amolyan semmilyen. De mondom, becsületes, szép munka...
