A méregdrága olasz makkoscipőt hordó híres angol showman és humorista, David Frost életének főművét a Watergate-botrány néven elhíresült lehallgatási ügybe belebukó Nixonnal folytatott négyrészes nagyinterjúja képezi, melyben az exelnök először ismeri be bűnösségét nyilvánosan. Ennek történetét meséli el Ron Howard, aki kisujjában tudhatja a médiabiznisz minden csínját-bínját, tekintve kisgyermekszínész kora óta abban él, manapság főleg hollywoodi megaprodukciók rendezőjeként. Hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, ez a (sok díjra jelölt) filmje éppen nem mega, hanem intim. Gyakorlatilag a címszereplő két ember csatájának "tényszerűen fiktív" elbeszélése, sok közelivel, elszánt, kemény vagy éppen kétségbeeső, összetört tekintettel.

Két tökéletesen eltérő jellemű ember összecsapása önmagában drámai, amelynek súlyát csak növeli, hogy valóságos ténykérdésekről van szó, melyben a világ vezető hatalmának első embere bűnösnek találtatik. Frost tipikus médiageci, alapvetően felületes, simulékony, de szívós, gátlástalan és céltudatos. A Michael Sheen által alakított valóságos, ma is élő figurán állandóan ott az a tipikus villogó műmosoly, melyet például nálunk a show-s Mónika gyakorol oly hatásosan, amely még akkor sem olvad le, amikor Nixon verbálisan a falhoz passzírozza. Csak Sheen szemeiben látszik az élő adásba égés páni rémületének kétségbeesése, a mosoly viszont marad makulátlan. Persze, fordul a kocka.

Nixont Frank Langella alakítja, aki ugyan külsőre nem hasonlít az igazira, jóval hórihorgasabb (Alacsonyabbnak tűnt a tévében - állapítja meg valaki a filmben vicces kiszólással...), hosszúkásabb arcberendezésű, mint az eredeti turcsi orrú. Langella belülről hozza a figurát, de azt olyan elementáris erővel, olyan érzelmi és tudati amplitúdóval, hogy egy pillanat alatt feledteti a külsejéből adódó esetleges elidegenítő effektusokat. Nixon-Langella egy tökös cowboy, vérprofi, gátlástalan, céltudatos és cinikus politikus, mint ilyen tökéletes ellenfele Frostnak. És fordítva. Ő az olasz papucscipőt nem tartja férfias viseletnek, ő a hagyományos fűzős, gojzervarrott lábbelire esküszik. De hogy ez a harmicakárhány éves amerikai történet miben érdekelhet minket, magyarokat? Szerintem kettő darab, igen lényeges kérdésben.

Az egyik, hogy elgondolkozhatunk azon, vajon mi lehet az oka annak, hogy nálunk nincs egyetlen villogó mosolyú, bájgúnár médiaharcos (vagy legyen akár foghíjas, elfogódott, tökmindegy), aki tökösen a nyilvánosság elé idézné az elmúlt húsz év politikai csatározásaiban besározódott "harcosait", hogy kellő felkészültséggel úgy szembesítse őket saját maguk hazugságaival, mint azt tette volt David Frost a filmben, illetve a valóságban? És miért nincs egyetlen médium, amely ennek helyet adjon? Nálunk ugyan Watergate-ügy nem volt, de ezer más -gate igen. A húszévnyi Hosszú bájtok éjszakája a még mindig tart.

A másik kérdés a politikus felelősségvállalása. Persze Nixonnak is idő, alkalom, valamint kellő ráhatás kellett ahhoz, hogy beismerje bűnösségét, szembenézzen tetteivel. Hogy elmondja nyilvánosan, hogy mennyire nehéz volt lemondania az elnökséggel járó "mindenhatóságról". Ezt az időt, alkalmat azonban kb. tízmillió magyar is megadná a bűnös magyar politikusnak. Valószínűleg nézné is megszégyenült, összetört ábrázatát hosszú percekig szuperközeliben, nem reklamálná a reklámot, meg a Barátok közt-öt. Jobban érezné talán magát így mindenki. De ezért is amerikai filmeket kell nézni...

Asanisimasa pontjai: 8/10.