Kiváló intuícióról tettek tanúbizonyságot a Duna tévé műsorszerkesztői tegnap este, mikor műsorra tűzték Gulyás János, a rendszerváltás szellemi táptalaját jelentő szamizdatirodalom előállításában és terjesztésében nagy szerepet játszó Katalizátor Iroda történetét feldolgozó dokumentumfilmjét. Jó nagyot rúgtak ezzel az előző napi EU képviselő-választáson választói akaratból a politika süllyesztőjébe pottyantott SZDSZ-be, ugyanis mai szemmel, 19 évvel a rendszerváltás után a film gyakorlatilag nem szólt másról, mint az SZDSZ hajdani és mai prominenseinek, a ma már szinte teljesen háttérbe vonult Kis János és Kőszeg Ferenc, valamint ma még aktív Demszky Gábor személyének, sőt, személyiségének -fogalmazzunk úgy- árnyalásáról.
Gulyás János a Katalizátor Iroda egyik alapítójával, fő motorjával, Modor Ádámmal közösen, 1997 óta forgatott filmjében első látásra több ülésben sztorizgatva mesélik el a kiadó alapítói és későbbi aktivistái, hogyan voltak azok az ellenzéki dolgok akkoriban, hogyan szerezték első stencilgépüket, hogyan tanította meg őket az akkor már amolyan ellenzéki hősnek tartott Demszky Gábor a szitázásra és hasonló primitív nyomdatechnikai eljárásokra, mint a földalatti kiadványkészítés akkoriban egyedül lehetséges módszereire, hogyan terjesztették a már elkészült szamizdatokat, hogyan konspriáltak; hogyan működött ez az egész szamizdatosdi. Az elmondottakból azonban, amellett, hogy természetesen érzékletesen felsejlik a hajdani ellenzéki lét akkor még meglehetősen üldözési mániás, paranoid, ma már inkább romantikus fényű kora, a mai aktuálpolitikai kontextusban érdekes jelentéstöbblettel gazdagodhat a néző. Modor (és társai, Kurdi, Gehér, Orosz István és a többiek) szót szóba öltött elbeszéléséből az akkori, Haraszti Miklós által Demokratikus Ellenzéknek keresztelt Kőszeg-Demszky-féle, a híres Rajk-butik körüli csoport kezdetben valamiféle atyai jóbarátnak tűnik, mind szellemi, mind ideológiai, mind "ellenállás-technikai" vonatkozásokban, hiszen mintegy ők "képezték ki" Modorékat, sokszor az akkori viszonyok között jelentős anyagi bevételekhez is juttatva őket. (Modor mondja a filmben, hogy míg az akkori hivatalos keresete 3000 forint volt egy hónapban, addig Demszkyéktől egy két hetes stencilezési munkáért tízezret kapott.) Azonban útjaik egy idő után kettéváltak, Demszkyék csinálták a Beszélőt, Modoréák megalakították a Katalizátor Irodát, amely olyan látókörtágító műveket adott közre, mint pl. Zsille Zoltán A létező kecske, Kovács Imre Magyarország megszállása vagy Bibó esszéi. Ettől kezdve a két kör munkája párhuzamosan, felületes érintkezésekkel és átfedésekkel, a kádári titkosszolgálat fokozott figyelme alatt folytatódott, egészen a rendszerváltásig. Ekkor az ún. demokratikus ellenzék beleolvadt az SZDSZ-be és bevonult a "nagypolitikába", a Katalizátor Iroda pedig Kft. lett, és az immár szabad piacon próbálta meg forintosítani az eszmét. Modorék, bár már korábbi időkről szólva is éreztettek bizonyos tartózkodást Demszkyék részéről, ettől kezdődően azonban már kizárólag negatív hangnemben beszélnek a hajdani szövetségesekről, de különösen Demszkyről. De éleset kap a Nyilvánosság Klubos Kenedi János is éppúgy, mint Hegedűs B. András, az '56-os Történelmi Igazságtétel Bizottság nagytekintélyű ügyvivője.
Felmerül a kérdés, mi lehet ennek kedélyes sztorizgatásból sértődött vagdalkozásba forduló múltidézés hátterében? Közszereplései alapján egyáltalán nem nehéz elképzelni a piperkőc, pávahajlamú Demszkyről a hisztériás, hatalmi dominanciára törő despotát, amilyennek Modorék festik őt, mint ahogy Kőszeg ideges, sértődésre hajlamos figurája sem állhat messze a valótól és Kis Jánost is könnyű elképzelni könyvtárszobák homályában, öblös karosszékből szálakat szövögető nagy konspirátornak, azonban ez így csak egyoldalú poénkodás, hiszen mint azt a film végén látjuk, ők a nyilatkozattételtől elzárkóztak. Ők persze elzárkózhatnak, bár ez nehezen érthető a kommunikációval régóta és mélyen foglalkozó emberektől, viszont a film alkotóinak kutya kötelessége lett volna azt bármi áron kicsikarni és/vagy a vádakat dokumentumokkal alátámasztani, ha az objektivitást a dokumentumfilm műfajának sarkköveként tisztelik. Ez így azonban csak egyoldalú vagdalkozás, egy amúgy is régóta döglődő ló rugdalása. Konkrét vádak nélkül, néhány csípős megjegyzés után csak úgy odabiggyeszteni a film végére, hogy a másik fél elzárkózik: olcsó, bombasztikus fogás, a kereskedelmi televíziók heccpiacára való, de a tárgyilagos objektivitástól messze van. Ettől persze még lehet, hogy Demszkyék valóban hisztérikus, hatalommániás despoták, Modorék pedig a lánglelkű hősök, a becsület bajnokai, csak! Nincs kontraszt, hallgat a másik fél (és hallgat a mély is...), persze ez a koncra vágyó, csaholó falkának éppen elég, azonban tisztességes alkotó ezt nem engedhetné meg magának/nekik.
Ráadásul, így Modorék zárt körben, olcsó sörök között füstölgő társasága is inkább tűnik a nagy osztásból kimaradt lúzerek savanyú szájszagú kocsmaasztalának, mint tiszta és jó szándékú hajdani ellenzékieknek, amilyenek pedig vélhetően valóban voltak. A túl sok, egyoldalúan másra mutogatás, az anyagiak túlzott és sokszori emlegetése elgondolkodtat. A Katalizátor Iroda 1995-re anyagilag csődbe ment, régi munkatársai, alapítói közül többen nem állnak szóba egymással, viszont azóta ugyanúgy hajdani ellenálló ellenzékiségükből élnek, mint hatalomba emigrált hajdani szövetségeseik. Ezért talán nem őket kellene rugdalni, hanem önvizsgálatot tartani, illetve minden oldal érveinek, motivációinak megvilágításával végre tiszta vizet önteni ebbe a pohárba is. Ha már lassan sikerült az összeset teletölteni mocsokkal... Ebben nagy szerep jut e filmnek is, mely így az asanisimasa szerint legfeljebb 5/10 pontra értékelhető.
