Két dolog jut eszembe a Taxi Blues című orosz filmről, mely talán az egyik utolsó, amely még a nagy Szovjetunióban készült: az egyik természetesen Martin Scorsese Taxisofőrje, 
a másik pedig Hajnóczy Péter Tücsök és a hangya-parafrázisa.
Moszkvában már javában dúl a glasznoszty és a peresztrojka, az utcákon immár legálisan annyi a részeg, mint anno november 7-én a Vörös téren az orosz katona. Az Arbaton zug-vodkaárusok és kuncsaftjaik seftelnek, az újgazdag orosz oligarchák egyelőre még felemelkedésük első lépéseit teszik a nagy állami cégek irodaházaiban, a maffia későbbi tagjait is inkább még a KGB foglalkoztatja. A hajdani, a párt erős kezével egybetartott hatalmas ország mára szétesett, zülött anarchiába süllyedt, senki sem tudja merre tovább. Egy fülledt moszkvai nyári este a moszkvaiak éppen a tűzijáték fénye által megvilágított Kremlben gyönyörködnek, amikor Shlykov (Pyotr Zaychenko) Volga típusú taxijába egy meglehetősen részeg társaság vágódik be Lyosha, a szaxofonos vezetésével. Kisebb 
hercehurca után Lyosha fizetés nélkül szökik meg a taxiból. Shlykov azonban nem hagyja annyiban, következő napjait Lyosha felkutatására és a viteldíj behajtására szánja. A film ennek az ámokfutásnak eseményekben gazdag történetét dolgozza fel, melynek végén mindenki elnyeri méltó büntetését.
Travis Bickle Shlykovhoz hasonló búskomor ábrázattal rótta annak idején New York mocskos utcáit, ő az utca megtisztításában látta meg felemelkedését (tévesen, min tudjuk), Shlykovból azonban tökéletesen hiányzik ez a messianisztikus vátesz, őt egy dolog érdekli: az a néhány rubel, mellyel az őrült szaxofonos lóg neki. Érdekes módon, e filmben Lyosha, a zsidó származású underground szaxofonos, az aki művészetével kitörni szándékozik ebből a pokolból (szerepében Pjotr Mamonovot, az orosz undergound zene egyik neves figuráját látjuk, míg a film zenéjét Vladimir Csekaszin, a legendás és világhírű orosz free-jazz szaxis játssza), itt a taxisofőr inkább masszív tagja a pokolnak, aki mndent megtesz, hogy a renegát művészt világának kicsinyes törvényeihez idomítsa. Itt jön Hajnóczy linkelt 
kis meséje...
A két film környezetéül szolgáló város sokban hasonlít egymáshoz: mindkettő szinte fuldoklik a mocsoktól, s mindkettő egy hatalmas ország központja, annak minden hozadékával. Talán csak az épületekben és az utcákat járó autókban van némi különbség, New Yorkban viszonylag hiánycikk a tipikus szocialista házgyári lakótelep, Moszkva utcáin viszont (ekkor még) szinte kizárólag a hatalmas szovjet autóipar remek termékei, úgymint Zaporozsecek, Volgák, Moszkvicsok és természetesen, Zsigulik futottak, amelyekből egy példányt is úgy állnának körül New Yorkban, mint egy frissen landolt ufójárgányt. Furcsa és kifejezetten érdekes látni a meglepően jól fényképezett autós üldözéses jeleneteket orosz filmben, Moszkvában. Ráadásul, még akkor. Talán ez az első orosz film, amelyben kendőzetlen és meglehetősen brutális szexjelenetek láthatók, Pavel Lungin rendező Golden Globe-ra jelölt és Cannes-ban díjazott ízlésének hála, minden a helyén van, a tipikusan orosz, vodkavedelős-uborkazabálós, sírva-ordítós, vetkőzős orgiák pedig nagyon is. Mamonov foghíjas, absztrakt figurája különösen expresszívvé teszi ezeket. Persze, lehet fanyalogni, hitetlenkedni, hogy pont egy excentrikus free-jazz szaxis mutatja meg Moszkvának, mitől döglik a légy, szerintem pedig fogadjuk el, hogy ez egy ilyen világ. Ebben a világban maga, a Sátán is megjelent (nem is egyszer), így akár egy őrült és alkoholista zenész is mutathat utat. Amúgy is jobban járunk, ha a művészet emel fel minket, vagy éppen súlyt porba, mint a nacsalnyikok, vagy éppen egy önjelölt megváltó. Ugyanis így legalább szórakozunk közben. A Taxi Blues érdekes, furcsa, de mégis nagyon ismerős film, az asanisimasa 8/10-re értekeli.
